képek, betűk

Álmatlanság üvöltő dühkönnyeiből esőnk,
vajon a Nincs és a Tagadás nyugalma szép?
A fájni-való Vishnu kezei lámpákat billegetnek
szénszemű ablakok imbolygó árnyaiban.
Csont vagyok, kutyákat nevelek magamnak.
Láncokon mászok fel a saját imákból
szőtt kék bagoly álmain át, Krisztus
uratok halálimádó őrületének fadobozába.
Túlértékelt emberi értelem nevettet
két hazugság közt, derekadból a hajnal
vonalakat maszatol a kimondatlan mérgek
gőzein át, egészen a repedésekben lakó
pókok csőréig, erre a menstruációs vértől
rózsaszin zsinórra aggatok könnycseppeket.
Bódultan hátradőlök
a gyémántfogak csilingelő
koccanás ritmusában.
A szél altatót hozott
nekem szájüregében,
ájulás közben disznókat láttam
a vonaton, csillámló orrukat
vakarva virágpörgőket
nyomnak markomba, olyan
sután játsszák saját apámat,
miközben egymás hónaljába
vaskapcsokkal fűződve, szilárd hitet
és megalkuvást nem tűrő hímnemű
világverziót kényszerítenek
a megszikkadt
éj utolsó sóhajába.
Elsétálok a Sainsbury's
felé, mintha késő középkori freskóban
léteznék. A díszes logók alatt saját
húgyukban fetrengők,
üveg mögé rejtett kéj,
már csak a nyilvános kivégzések hiányoznak,
pedig mennyien összejönnének ma is
a bámészkodók, meglesni
a karóbahúzott konstans sikolyát,
vagy a lefejezett
nyaksebéből spriccelő vért:
nem változott semmi,
jelenleg a konzumidiotozmus
még elnyomja a gyilkolást.
Az elmúlt néhány évszázad
vívmányai rothadnak szét előttem,
új barbárság nő a kezdetben nevetséges
relativizmus hazugságtalaján, sodró
torokkaparás, a félelem új barázdái
a homlokomon, összekötött múltjelek
köddel töltött gégénkben, kezemben
kézfejed mint hófehér porral hintett
mochi. Csak tartanám, amíg lehetünk,
ég velünk, cicaszemes szép értelem.