képek, betűk

Levél Georginához V.

Újra Londonban, a vezeklés egy nem működő
folyamatábra szolgája, letérdel és élvezi,
hogy puha a szőnyeg, megrémül attól, ha nincs
kihez könyörögnie. A Hatfield Road autókat
ereget nyugat felé, ánuszaikból sárga zsinórón
áttetsző lárvák tekeredtek le a lábaim elé.
Lelkendezve azt kérdezték, hogy a "spontenaitás
az spontaneitás-e", jobbra-balra ringatták
a csípőiket, ez talán felébreszt a félelemből.

The first observation of my lifebuoy shaped head
in the bedroom. Its countenance is a praiseworthy
plant-bitch, it is blinking and pitches my endless,
and smooth hip. We were in their middle-darked tunnel,
and kept crying for our ridiculous hypocrite
domain of our beliefs in the retribution-pardon world.

Mintha a szeplőtlenség erény lenne, csak odatettük,
legyen imádság innen, amit mának nevezünk, feléd cica.

I could understand your breathing while you floated
inside of a dimmed eyes of that agonized butterfly,
which I had never owned or touched, just watched it,
when it levitated on my face in that black eyecorner.

Kezeid porcelánból, és a könnyek úgy marják útjaikat
az arcodon lefelé , mint két kergetőző csermely. Nem
hiszed ami volt, mintha álomban lebegnél, seregélyek
forró szárny-aljában bújsz meg, rémületbe bábozódva,
csendeddel kéred, hogy szelídebb és jobb legyek veled.