képek, betűk

Telnek az égboltok, mindegyikük
felettem siklik, számonkérik a
vadkanimitátoron a mai napot.
Mindjárt tizenegy lesz, ilyenkor
sunyna még minden meg nem született
hópehely-lenyomat az ablak előtt,
valahol vederben tartják őket,
a hajnal hívsága, szülni-vágya
és a kegyelmet érezni nem tudók
pironkodatlan szemérem kísérletei
között, csapatban fuvolázik a táj
és a szomszéd kocsma parkolója.

Hazudnak a kőkerítések tövében
az árnyak, sziklevélnyi vékonyka
testük előtt az elsétám mintha
Napóleon utolsó maszturbáció-kísérlete
lenne, már nem működik a test keringése,
nincs életvágy, múlt lett a veseműködés,
ezért hiába minden: elernyed markában
a hajdan büsze fasz és a császár
jelenti magának, hogy kész a megdöglésre,
elmáltában pedig egy lesz a sokaságból,
a természet éppúgy rágja szét,
mint a sarki koldus gangrénás lábszárát.

Eddig még nem mert iderepülni az a hájas
örvösgalamb onnan  jobbkéz felőli szemsarkából,
csak huhog az ébredésemnek. Az udvaron
fekete medencékből koromkezek csúsznak elő,
jönnek elfogyasztani azt a maradékot,
amit meghagytam nekik magamból, kiállok
az ablakba, hogy könnyedén elérjenek,
közben érzem, ahogyan a kora nyári szél
letörölgeti arcomról a harmatot és biztatóan,
lopva-rámkacsint, hogy mintha letaglózott
véres lyukába dőlt öreg tejelő lennék,
várjam csak a jövőket, a halálhozókhoz
ugyanis türelem kell és ez a türelmes
várakozás az amit életnek neveznek.
Nos, mi maradt Kenyerem? Vannak
még akváriumi halaid a gyerekkorból?
Emlékszel még az anyád nagyajkára a nyakad
körül? Kötelet sodort belőle a létezés?
Végre halkul az éj, előjöttek a rigók és
üdvös-ürüléknek nevezett június-dért hoztak
a bokroknak és nekem is, csókkal hajlok
utánuk. Kérem, hogy ez a nap is elteljen
ahogyan kell, hiszen csak várakozás.
Türelmet ivó hasztalan pitty-pötty,
mosolyog végtelen iterációja, vele én is.
És azon fekete tavacskák bőrei
lassan anyatejjel vonattatnak be,
és a délelőtt majd újra álcát emészt
belőlük a reménykedőknek, rajtuk nevetek.