képek, betűk

Olyan volt mint a hét törpe genézise,
elővette a nyelvét és lelógatta az ablakból,
közéjük, a harapósak közé. Számtalan jelzés
van felkaparva a falakra. Húgyfoltok,
meg bogárürülék, de akadnak színek
és vérpettyek is. Egyetlen reggel is elég
lenne az életben, a kapcsolódó estével lezárva,
közöttük az az üresség, melyben az árnyékok
és a fények eljátszák a nap szövetét. Délben
esznek a szellemek, harangokat húznak,
gyereket tanítanak olvasni, penésszagú
ingeket vasalnak, vagy faszt tolnak
a pinákba, esetleg egy reptéren várják, hogy
elrepüljenek az éves tisztítókúrára. Nincs
különösebb cifraság, a túlértékelt értelem
utolsó büszkesége, egy végső cinikus mosoly,
mielőtt az utódok felszívják a sárga hurutot
a szemeink közé célozva vele, ki tudja miért?
Talán meggyilkoltuk a sosemvolt jövőt, talán
elsiettük a saját életünket, vagy csak semmi,
egyszerűen semmi. Olyan itt járni, mintha
nem lennák, nem lennének és ő sem. Nincs titok,
szomorúság vagy számonkérés, csak a tettek
következményei táncolnak, dobbanástól
dobbanásig ugorva, zsákszellemként cipelve
azokat a mosolyokat, melyeket épp ebben
a másodpercben is milliárdnyi akarat
fogyaszt, mindenféle korlát és érzés nélkül.