képek, betűk

Levél Georginának IX.

Csodálom a falakat, hozzájuk érni,
számolni őket, egyesével belenézni
az arcukba, miközben tudom,
hogy csak négyig számolhatok, ezután ismétlés jön,
mint a centrifuga végtag-tépő üvöltése.
Öledbe ásítanék, ezt nagyajkad ezüstös
harmattal jutalmazza. A csillagok
korcs szeplők voltak, most már egyet
sem látni, túl korán van a sötéthez, és
késő a fényhez. Ez itt a legszebb
határvonal, esélyt ad arra, hogy ne
őrülj bele az elmúlás érzékelésébe.

Tegnap istenről beszéltünk,
a megátkozottak élményéről,
félelméről és a rontást küldő
zavart alakok dühéről, olyan zugokról,
amelyek rozsdás reteszek mögött
örök készenlétbe ájultan léteznek,
érzékletes képzelgéssel meglátják
a sötétben feketéllő foltokat,
kitalálják, hogy vajon az egy
üvöltést virágzó torok, vagy
mi settenkedünk ott magunk
felé egy baltával, ki tudja honnan,
melyik korból érkezve vissza,
rémülten figyelve magunkat az ágyon.
Lehet, hogy ez az egész valóban csak
egy álom, a holnapra elfeledett
düh delíriuma. Olyan lehet
ez a retesszel elzárt barlangváros,
mint egy hologram, benne mi magunk
vagyunk a magányos tárgypont,
az életünk összetartozó háttér,
mely előtt a saját hullámaink
interferenciacsíkokat vonalkáznak fel.
Miközben mi csak ténfergünk,
egymáshoz viszonyítottan,
mindannyian egyazon ős félelemtől
vakon, milliárdnyi magányos Dologként,
filozofálva mozgásról és egymásról.
Valmiféle kielégülésre vágyva,
az elmének nevezett zabálógép,
befal hullámot és nyugalmat,
legyen bármi: maradna síkban,
ott fekszek, háton úszok a kocsonyás
sík lapján, nem érzékelem
alul-felül a tér többi részét.

Szeretném hogy itt lebegj velem,
félútban a végtelennek tűnő utazás
és a halál elkerülhetetlen ténye közt.
Most épp körbejárunk, gömbök felszínén
kúszunk mindenféle irányba, melyek
végtelennek tűnnek. Ez a táj az ágyunk,
ez a névtelen, üres restség, nem kell
takaró közénk, elég ha összehullámzunk
olyan jeltelen érzeteket sóhajtozva,
amelyek gondolatként megtapadnak
abban a felfoghatatlan állapot térben,
amelybe a pillanat bevési őket,
nem függenek többé az anyag
történelmétől, nem hat rájuk
a törvény és az elmúlás. Ez a
szellemvilág bezárja a létező
gondolatokat, megőrzi minden
újabb teremtésben élők emlékeit,
mérgesen sziszegő szelepek
hajtanak rügyeket veséi felett,
melyekből rég nem létező lények
tudata szivárog át. Eredendő
rettegés, ámulat, szerelem,
gyűlölet: kimerevedett esőcseppek,
ihatóvá válnak egy pillanatra.

Álomba ringott, haldoklók vagyunk,
miközben két átjáró közt várakozunk,
rájövünk arra, hogy a spirituális
nincs; túlvilág nincs; isten sincs;
és szellemek sincsenek, ezek csak
elnevezések, szavak olyan dolgokra,
amelyeket nem lehet megnevezni,
mert a nevek