képek, betűk

Levél Georginához VI.

Nem tudom leírni. Alig megy.
Van olyan része a létnek,
amelyiket nem tudjuk már
formálni, csak lebegünk
körötte, nincs hatalmunk
többé a dolgok felett.
Ott sírok egy gömbben
és keresem a kezed,
hangtalan tátogom feléd,
"húzz a földre", ölelj
és úgy maradjunk virágok.

Időn és a téren akarnék
áttörni, valahogy kijutni
azokból a gömbökből, amelyek
az akaratunk ellenére nőttek
körénk. Próbálnék mindent,
de az újabb kudarcok fájdalma
csendet parancsol belém,
az előttem gördülő fényköröket
követve is csak sötétbe találok.

Vannak olyan pillanatok,
amikor már nem lehet mit
mondani. Jól tudom, hogy
elértem oda, ahol minden kicsit
más és nem értem mit keresek itt.
Pedig ugyanazt, mindig ugyanazt
keresem: ujjaidat, próbálnék
úgy és olyan lenni mint
ami volnék szelídben, de
ebben a magányban nem tudok.

Maradnak az emlékekbe göngyölt
fájdalmas remények, hogy hirtelen
kiderül, hogy csak álmodom
az elmúlt hónapot, ezt az őrületet,
hogy hirtelen feleszmélek,
arra ébredeve, hogy nem váltunk
el a st albansi állomáson,
hogy az csak gondolat volt,
egy rossz képe valami távoli
álságnak, ami soha nem történt
meg, te itt vagy én pedig
melletted ülök és teázunk.

Nem értem, hogy hogyan lehet
kibírni ezt a folyamatos
keresztrefeszítést, nem értem,
hogy mitől lesznek a dolgok
megbocsáthatatlanok, nem értem,
hogy mitől válik egy olyan
ember mint én állattá és miért
nem marad úgy - aminek kellene;
csak védve, karolva azt,
aki oly mélyen lakik benne,
uralva minden sejtet és fényt.

Kérni, kedves lég-pöttyöket
körénk, tűzből és vízből párát
lélegezzenek, olyat amiben
a vétkek megtisztulhatnak,
végtelen vigaszt a szomorúságodra,
tapaszt sebeidre, hogy olyan
arcomra emlékezz, mely még
én voltam és nem ez a valami,
amit a kielégületlen, magányos
düh és a hargavás tart össze.
Várok rád, az örökkévalóság
ha lenne, és nem jönnél addig,
akkor remélek tovább: lélekként.