képek, betűk

Hol voltunk mi tegnap vagy ma? Hol eresztettük
le a sárkányokat az égből? Lakott a szél, lakott
nagyon. A hangod olyan mint a hörgés. Különc
ez a véredény, egyetlen bejárata van,
mint a sün-sütinek a mesekönyvből, ahol a kesztyűben
laktak. Elhoztam, megszaglásztad, majd felvetted
velem a szoknyádat. Az égfelhőkből előbújt ezer
apró tücsök. Leengedtem a kötelet, te a combjaid
közé fogtad. Azután néztünk egymásra és fűmagot
hintettünk a szélben. Nincs környék, csak
egy váza amiben lakunk. Olyan a karod színe,
mint két redőny közt a fénycsík. Nem tudom
merre van a villankyapcsoló, de szorgosan
tapogatom a falat. Egy krokodil száját, bagettként
fogom a hónom alatt, csavarok rajta egyet
és kigyullad a fény. Pókmacskák és csíborok
másznak fel a sípcsontomon és azt kiabálják
templomi orgona vagyok. Vizet köpök rájuk
és együtt játszunk süti-süti kalácsot.
A dörömbölés a háttérben egy bejárati ajtó,
a lényeg egy kolomp melyet megrángatunk
reggel nyolc körül. Előnyílik az égbolt
a felhőszín nyelvével és lepkéket lehel
a háztetőkre, elindulnék, de idefagytam.
Levágom a bal mutatóujjam egy késsel
és elülttem egy cserépbe a dugványt,
hátha újranövök. Az eső Manchesterben,
olyan mint a paradicsomlé, vérnek tűnik,
de csak létiszap, sós lehet a porca,
meg kellene nyalni. Legyen végre felszabadulás
ebben a sikolyban, melyet odaadtam a dandelionoknak,
kicsit kollaboráns, kicsit alakoskodó.
A rothadás velejáró, az élvezet hullafolt,
de van valami karácsonyfaszagú pörsenés
a mályva és a körte színeiben táncikáló,
bedőlt hétköznapokban. Fogd az ujaimat
és én visszaszorítok, életjelzés
a szorgalmi berendezések és a szaporodás
életképe megett. Sámlira állok és belebőgök
a szélbe, Isten akarta így, azt kérte
adjam nektek a legdrágábbat a csillagok után.
Aludj álompók, szedj arcodra könnyeket
az ébredők lihegéséből, a hálóingek
szex-szagú izzadságcseppjeiből,
vagy a halottból, akit felszenteltek
előző este a vágóhídon. Vállam a domb,
nyakamon a lyuk a barlang, átjutnék rajt,
de a halkak csend bentragad.
Tánc lesz vagy késelés? Manchesterben
soha nem tudni. Melyik vagyok én a sorjázó
talp-bőrök közül? A barnább, vagy a fehérebb?
Olyan ez a szomorúság, mintha egy
ógörög történet hagyta volna jóvá
a benne lévő vért és sikoltozást.
Aludnék ha lenne szemem,
álmodnék ha lennne tudatom,
de nem marad más, mint ébren üresnek lenni
és átélni azt a képtelenséget, ahogyan
elrohad minden a lejtőkön és az emelkedőkön.