képek, betűk

Félsötét, zárkaszerű irodák
asztal-szék magányában, odalent
dinoszaurusz formája van
a járókelők árnyékának.
A két épület között rágók,
esőcseppek kergetik egymást,
kecses nyakuk és kukac testük
megcsillan a neonfényben.
Az elmúlás háttérmorgása
cipőkötőként tekergeti
a formákat, keresztre feszíti
azokat, akiknek el kell múlniuk
ebből az univerzumból.
Talán engem is kiválaszt végre,
magához int, fakeresztet
nyomva a kezembe: "lódulj!".
Micsoda szagtalan színdarab!
A felhők egybefolynak,
szürkés folyamatba zárt
arcot formázok belőlük,
így egyetlen lényként
figyelheti a teltebb
árnyalatokba tekerődzött
lombokat és épületeket
a Temze mindkét oldalán.
Az idő egy elrontott
grafikon y koordinátája,
hol vagyok rajta? Lassan
eregetjük a mellünkből
az interaktív genézishez
fűszerként használható
anyatej-tejbuborékokat,
a felfúvódott fehér gömbök
emlőnktől padlóig nyúlnak,
ott ülünk bennük, egymást
átkarolva, fülünkbe susogva
valamit amit nem értünk.
Majd a kipukkannás után újabb
tejgömbben jelenünk meg,
fel-fel villanva, és innen
figyelve: könnyező halottként
ezermúlt emlékek magvaiból
erdőt ültetünk asztalom köré.