képek, betűk

huszonhetedike, december;

a város zajai - kínos leírni,
annyiszor próbálták, mintha
lenne mélyebb jelentése
a hangoknak, vagy annak, hogy
ez a telep, csoportosulás
egyáltalán mozog, hogy egyes
részei lélegeznek, beszorulva
ide, úgy érzem; azt remélem.

az asztalon este ott maradt
egy csokimikulás, a karácsonyfáról
loptam, úgy terveztem megeszem,
éjjel kettőkor állatüvöltésre
ébredtem, részegek az utcán,
félmeztelenül hemperegtek
az aszfalton, majd csókolóztak,
végül meghaltunk, ezt álmodtam.

hegek a háztetők helyén, újra
magába merít a jelentéktelen
tudatom éj felőli oldala; nyugtató
örök homály, ide csak egyedül
járhatsz, szájában fekete lejáró,
talán a pokol, talán csak egy
bunker felé, mely őrzi fejünkben
azt a gyermekit, melyet a szülők
nem rágtak, fegyelmzetek formára.

rigók ébrednek a körudvarban,
szürke selyemfelhők törlik le
az égboltról a titkok tükörképeit,
az éj emlékezete velük együtt
pusztul, mi tesszük amit szoktuk,
felejtés, rángó túlélés, szigorok
hajlott hátú rabszolgacsendje,
egyek a halomból, nincs átmenet,
vonal van, lezárt és nyitott
szétválik míg majd a homály
nem jön újra, éj-hamuval csitítva
felnőtt komédiánk hitvány játékait.