képek, betűk

Köröttem a tág, akár egy lény,
forogva: színeseket pislog,
alszik még a magányló szempart,
ott a nagy házakon hajnal pirul,
vörös csíkokkal karcolja át beteg
mellkasom. A könnyeivel nyálzó,
hápogó remény hófehér combodra
nyalva vetíti képtelen mintáit.
A közlekedés homály, ide-oda
moccanó foltok híjas serege,
egy-egy korai szállító letekert
ablakából káprázatunkat összekötve
felém integet, az arcaik helyén
szétpamacsolt szemek és kéménynyílás
szájukból a hajnal dere fátyolként,
elporlasztva nyálamat, csókod
melegét álomcseppenként sírja.
Alva mászok fel a lépcsőbuckákon,
az irány, mint kifordult belek a régi
háborús fotókon, átugranám,
de mi van ha mégis az enyém?
A felhők sirályszárnyakat karmolnak
a sétány hátára, szerelmeskedésük
kora-gyümölcse, herelevéllel a
Waterloo paradicsom szűkölő
kertjében, a földön egy fogatlan
Ádám éppen egy elé dobott Tesco-s
sausage-t rágcsál hányadék-tava
közepében. Elhaló pislogásként
lebegek, integetek a Mindenkinek,
kézfejedet villaként döfik át ujjaim,
egymosolyba kotyvalékolt kétmás
árnyunk végigtáncolja a vasárnapról
virradó rothadt hajnal édeskés
illat-ölét, belőle fejem a lyukán át,
a járdára huppanva - placentalló,
anyám nedvében pörögve, újjászületve:
elképzeltem, de nincs itt semmid,
csak a távol, csituló éj, és vele az
ébredők zaja pergeti szét köröttem
cifra képzeteit, halántékodat
tréfából vállamra álmodom.