képek, betűk

St Albans soha nem jutott volna eszembe,
két éve még Manchester északi része, Blackley,
a munkásszag és az eső kötötte tápiókapuding
rágcsája, a nyállal kevert végszó, könnyek
szunyókája, beleimmel körbetekert házunk,
kakukkosóra bódé, kirugóztam ablakából,
majd vissza a halálba, a csendes petymegésbe,
hogy valami emlékem legyen rólad Maki,
és legyen valami amit nem foghatok és
amit mégis odaadtál. A magány egyetlen
címke, itt fityeg a mellkasom előtt, zöldje
vagy kékje moha, vagy az esőtől duzzadt
magadvakarás, korlátlan rüh, vagy vagy
vagy szó és újabb szó: fogakkal játszó
reményveszett hajcsár. Azután és ez követte,
mesék, városok és utcák dalkötötte veszte,
combokon a vetítés, elmaradt álom három
szintű, tapintatos ütleg-verse, élénkre
feszített, ékekkel alávert okádhatnékunk,
a wc-felett ámen, ámen: lenne akármi mely
alánkróna bármi fétist, hagyd csokrodat,
a szemközti villódzást, vagy a tátogást.
Ez a maradék, így lettek jelek, átfolyások
az ablakkeretek felett, végül egyetlen
formába dúcolva, önkivégzés-terv helyett
úgy maradni, ameddig lehet: veled, hogy
a közhelyek tápláléknál maradjanak, akár
ez, vagy akár az; rádhagyom a jelent.