képek, betűk

Két napja saját magam gyermekkora vagyok,
érzem azt, amit akkor, ott a régben éltem,
mintha leállt volna a jelen folyása,
valami megakasztotta és gyűlik egy medencében,
én pedig visszafelé kanyargok, olyan helyekre,
amelyek már nem léteznek, vagy átalakultak.
Nem a múltat akarom megkapni, nem révedek vissza,
nem érzem a hajdan volt dolgaim múlása által
felkorbácsolt fájdalmat. Egyszerűen csak
ott vagyok, ugyanott sétálok, az ekecsi
egyes szám alatt, ahol az aranyeső bokrok
tövébe kellett vizelnünk, mert nem volt
bent wc, csak hátul a kert végében,
ahol tenyér nagyságú papsajtlevelek
közt csíkos csigák utaztak a kerítés
töve felé, az első vaskapunk bal sarkában
egy őszibarackfa, alacsony törzzsel,
fel lehetett mászni rá és lekaprni
a törzséről a gyantát. A kapunkon belül
mindig állt néhány bicikli, mert aki az
orvosi rendelő előtti buszmegállóba igyekvők
hozzánk tette be őket. Jobbra a kocsma,
akkoriban még sokan ácsorogtak előtte,
mára már a nagyrészüket elvitte a rák,
vagy az agyvérzés. Anyám fiatal arcára
nem emlékszem, csak a járására, ahogyan
a konyhában ül és néha kimegy cigarettázni,
volt egy horgológépe, néha használta,
vagy kötött, miután hazajött munkából,
emlékszem a kék nővérruháira, az orvosi
könyvekre a polcon, nem volt csapvíz sem,
jutunk volt és abból hordták be a vizet,
a fürdőszobában a bojler alatt be kellett
gyújtani, anyám minden este egy lavórban
mosott meg bennünket. Csend van ma reggel,
London belvárosában ülök, az irodámból
a London Eye-t bámulom, esik és folyik
le az ablakon, megrekedtem itt, ebben
a pillanatban és mintha póklábakon
egyensúlyoznék, nem találom a pontokat,
ahová lépni kellene, mindegyiket
elsüllyeszettem és most csak lebegni tudok,
talán az összehuggyozott ekecsi udvar
és az Oxo torony között kifeszített
kötélen csüngve, menekülés a belső terekből,
talán az alkoholba, talán egy családba,
talán a halálba, nem lehet tudni,
hiszen az idő áll, a dolgok színe vörösebb,
mintha egy fekete lyukhoz kerülnének
egyre közelebb és az idő hiányában
a szemlélőnek úgy tűnne, hogy egy pontban
állunk, mégis - emberi szemmel észrevehetetlenül,
de egyre haloványabbak, és ha milliárdszor
milliérd évig néznénk, akkor egyszercsak
elhalványulna és eltűnnének. Azt hiszem,
hogy ez a magány-érzés a közös pontunk,
amit látok belőle, az ugyanaz amittől
sokan félnek, a farkaspofa ringása,
az egyenárkokbana vérünk vöröse, mely
csak hullámzik közöttünk, mélyre vésve
a bőrünk fedele alatt, egészen le a lénynek
nevezett csodabogarak húsába, le-le
és még lejjebb a sejtejeinkbe, és ott legalul
lapul a rettegés attól, hogy ez az érzés
csak előszele annak a még gyötrelmesebb
dolognak ami ránk vár a végen, amikor
a homályosodó pupilláink mögött majd
ugyanígy egyedül leszünk a halálnak
nevezett határvonallal. Lassan mozdulok,
az idő újra folyni kezd, a Waterloo Bridge-n
az autók újra mozognak, a Temze partján
a fák zöldje egy picit világosabb
és az élet történik tovább, de tudom,
hogy egyszer, majd végleg benne maradok
ebben az időtlen, merev pillanatban és onnn
nem térhetek majd visssza mint ma reggel.