képek, betűk

Levél Georginához IV.

Most értem Crewe-be,
északról délre, mint egy
regényben, melynek a fedele
majd rámcsukódik. Odafelé
menvén még nevettünk,
most meg talán már nem
is létezel. A tájban kellemesen
zöld minden, Észak-Anglia
csodás bőre akár a szemed,
smaragd lesz a fényben.
Apró házak, párhuzamos sorokban,
mint egy kirakós. A crewei
állomásra értünk, tiszta.
Piros korlátok, vörös székek,
ugyanúgy a virágtartók is.
Elkalandozok az arcokon,
felfúvódok akár egy
gömbhal, kilibbenek a
szellőzőn keresztül
és megpiszkálom az emberek
orrát, talán te vagy és
nagyot hapcizol. Azután
visszarepülök a szerelvényre
és várom, hogy induljunk
a kékek és zöldek felé,
olyan világba, mely rád
hasonlít, emiatt légiesebb
lesz tőle a súly, mely
velem utazik. Különállò
felhők, ma már írtam a róluk,
nem tudom miért kedvelem
őket. Én is, mint oly sokan,
gyerekkoromban formákat
képzeltem beléjük. Most is
megy, az ott egy cápa,
amott egy tengeralattjáró,
szemben egy fej nélkül repülő
emberi test, balra fent,
a távolban pedig egy rinocérosz
profilja. Dél felé haladva
egyre több a búzamező,
aranysárgák - szeptember
végén, itt ennyivel
később érik a gabona
mint nálunk, elképzelem
ahogyan a táblák közt
biciklizünk és egy árnyas
ligetben megállunk,
melléd gurulok és hosszan
csókollak, majd nevetve
tovább. Mezők, magányos
fákkal, köröttük birkák
sziesztáznak, a fűben
sás-szórványok, ott nedves,
mocsaras lehet a talaj,
jó lenne köztük sétálni,
egy cigarettával és egy
kézfejjel a markomban.
Milyen a szerelem?

Mint költőnek halk vágya,
sóhajt a magány lelke magába,
toldul a vég szem és fül köré,
hogy álmában imádottja
karját gyökérként maga
köré fonja. Csak arra való
a száj, hogy csókoljon,
nemi szerveink pedig
örömre, játéknak,
olykor egymásba simulva
nedveket hagyva az ajkaknak,
körmökkel, fogakkal
és öleléssel csatáznak.

Tehéncsordák néhány fiatal
bikával, sötét a színük
majdnem fekete, de inkább
bordó, vagy mélylila,
szépek és nyugodtak, soha
nem fogom megérteni hogyan
képesek az emberek megölni
őket. Sziklafal mellett
megyünk, száguldva,
de látni ahogyan a friss
moha a köveket beszövi magával,
majd újra tehenek, végtelenbe
fúlok mint kell ahogyan
vár rám az éppen közelgő
tévképzet: hogy állunk,
pedig mozog a vonat,
száguld a Föld, azt cibálja
maga után a Nap a Tejút
közepe körül és a galaxis
is száguld valamerre,
a mozdulatlanság illúziója
és hazugsága, mennyi bölcs
hitte, hogy lehet mozdulatlan.
Tehervonat jött szembe,
szeretem ahogyan a légáramlat
megcsapja az ablakot, érezni
a természet erejét benne.

Elgondolom, ahogyan
széthúználak ott alul,
a kis csücsköt és belebújnék
a számmal, aprócska osztriga,
egyre lédúsabb. Elképzelem,
ahogyan belédtömöm a farkam
és hagyom, hogy közben
a mellbimbómat kínozd.

Még van egy óra amíg Londonba
érünk, ez itt egy vegyes erdő
és az első alagút, jó érzés
amikor bedugul bennük a fülem,
közvetlen utána egy megsárgult
mező, pihenő birkákkal, sok
köztök a szürke, foltos,
mögöttük egy hétlyukú,
rövid és tömzsi kőhíd.
Rugeley mellett járunk,
jobbra egy erőmű, hatalmas
kéményekkel, utána egy fák
közt megbúvó kastély,
elbújt, csak a tornyait
láttam. Mellettem jól öltözött,
középkorú párok az asztalnál
a lakásaikról beszélnek,
háromszobásban élnek,
amott óriási fóliasátrak,
de nem látni mit termesztenek
bennük. Lichfield felé tartunk,
most járunk félútnál, lehúnyom
a szemeimer és itt is vagy,
mellettem, mosolyogva bámulod
a tájat, odaengedlek az ablak
mellé, szereted, összeérnek
az ujjaink újra és hallgatom
ha olykor a kíváncsi kislány
kérdez. Az első szélkerék,
imádom őket, olyan hatalmasak
mint húsdarálók elárvult
közepei, melyek céltalanul
forognak a háttér előtt.
Rájuk csimpaszkodnék,
felmásznék és integetnék neked.

Nemsokára London, az Eustonról
metróval megyek a Waterloora,
beugrok egy szendvicért,
mert odahaza semmi ennivalóm
nincs, emlékszel arra a PRET-re?
Amikor kicsit becsípve ott ültünk?
Könnyek a vonaton, nehéz cseppek
aprócskái, gurulnak, fénylenek
és nem sajnálnak engem, hiszen
van az a vétkes, aki nem érdemel
sem jót többé, sem bocsánatot.