képek, betűk

Levél Georginának I.

Amikor sétáltam reggel,
közben még az álmaim sziluettjei
kísértek, egyik kezemben kutyám póráza,
másikban Georginám tenyerének puha lenyomata.

Tudtam, hogy olyan lettem, mint egy halott,
meggyötört, értelmetlenül üvöltő, állat. Akit
belülről a szerelem és a magány kivájt és megevett.

Éreztem, hogy ott van az ujja ujjaim közt,
ipszilonban egymásba fonódva, ahogyan szoktuk,
játszani belülről, egymást kergetve, repülni képesen.

Amikor martam, én is haltam, amikor részegen üvöltve,
vagy katatón ismételgetve néhány szót, csak ölelés
helyett valami fura düh: hogy miért nem vagy itt?

Ismétlés és ismétlés, percekből órák és évek, hogy
nem megy át semmi, nem működik lassan az egész, hogy
egyre több a súly és nincs kegyelem, pedig csak egyszerűt...

Ameddig lesz gondolatom, és amíg gondolat leszek magam is,
addig csak várok és álmodom tovább őt, magamban a fájdalmával,
és a mély sebekkel, melyeket én haraptam rá, gonosz félelmemmel.

Nem tudom mit kellett volna tennem, nem értek semmit, elfogytam,
a sejtjeim mérgekké váltak, a magány felszivta belőlük a nedveket,
itt lenne: ölelném virágba borult vállait, mint két zöld lomb egymásba
tekeredve.

Hogyan tudna ennél végzetesebb lenni valami? Semmim nem maradt,
két év alatt elfogytam, érdemeim szerint, minden lépésem én-kudarc, ez a
maró, bántó és öntelt lárva most élete végégig álmodhat rólad, magában.

Ott vagyok, visszatérve mindig azokhoz a napokhoz, a kevéshez,
amikor megérinthettelek, áldás, hogy volt, minden kis részlete
olyan kincs, amelyet könnycseppekbe zárva, őrizgetek.

Hol vagy Gigi? Hol vannak a szép és nevetős órák?
Hol a tavaszunk a hotelok mélyen? Bárcsak minden éjjel felriadhatnék
melletted, mint első éjjel, hogy megnézzem nincs-e baj. Hol vagyok.
Azt hiszem meghaltam és az úton, a sötétben az arcod egyetlen fényem.