képek, betűk

Vannak pontok az időben,
amelyek akár a nyomok, kinőnek
utánunk mint apró pocsolyák,
az idő szövetébe mélyedve,
elszórva utánunk, ugyanaz a test
hagyta őket, mégis mindegyik
kicsit más, egyikben tenger,
másikban könny, harmadikban
egy csók, vagy vér, ahogyan
hozta az a pillanat, amelyikben
éppen akkor arra lépkedtünk.
És van, hogy olykor nyomaink
összefolynak, időkön át,
elfeledve, majd újra előkerülve,
ki tudja milyen szándékot követve,
néha érthehetlen dolgokat várva,
őrülettől a kajla bágyadtságig,
olyan emlékeket hagyva,
melyekről nem tudni mikor
és melyik időben tör fel újra.
Talán egy ilyen pontocska
mélyén, egy tükörben látlak,
nagyon távoli volt, majd újra
közelebb, de megint eltáncolt,
nem sejtve az irányt,
nem ismerve a holnapi álmomat,
mégis van, hogy ebben
a valószerűtlen valóban
a másik pont is észrevesz,
visszané, majd egy résen
egymást bámulva egészen
addig, amíg maga az idő
létezhet ebben világban.