képek, betűk

Beszívom a mai délelőttöt,
nyeltében olyan illúziót kelt,
mintha az életnek hívott
folyamat vérünk habja lenne,
rozsdás ujjaival átfog,
felfújt arcának gömbjében
fuldokolva - elképzelem
a táncoló napsugarakat.

Az eszmélet kétirányúsága
egy rövid időre megdermed,
ujjnyi ösvényként térdeim
közt a végtelen felé mutat,
egyszerűnek érzem. A félig
nyitott ablak előtt a szél
a redőnyt táncoltatja,
olykor egy autó, motor vagy
cipőkopogás csendül - majd
halkul. Mintha valami igaz
lenne abból, hogy az embernek
dolgai: a gazdaság, politika
vagy a filozófia fontosak.

A beáramló hűvös elringatja
az elidegenedést és tudathagyást,
néhány órára elhiszem, hogy
ez a tapasztalat egy jelentéssel
bíró struktúra, elhiszem,
hogy a munkámnak van jelentősége,
ideig-óráig elfogadom, hogy
az akarat létező, elképzelem,
hogy van értelem, cél és, hogy
a zabáláson és a folyamatos
pusztításon kívül másra is képes
ez a faj. Végül elálmosodtam,
közben az árnyékok megnyúltak,
a lillázó káprázat mögül
a pusztítás, kapzsiság, szeméthegyek,
gyilkolás sikolyba csomagolt
érzetei szivárogtak elő, barnás
foltokat hagyva a retinámon,
apránként adja vissza azt
a reménytelen fuldoklást,
amelyet leplezni próbálunk,
bármilyen trükköt bevetve,
hogy túléljünk holnapig.