képek, betűk

Szemeim a mennyezeten,
lámpabúrákat pásztáznak,
csészéket képzelek belőlük,
az ivászat remény, szűretlen lét.
Melleimet szipkázó lepkéket
fésülök, szőrpihés toruk puha
tapintása mint a felkarod,
lemásolták a combjaidat is,
velük most ide-oda táncolnak,
eltűnök, megjelenek
két piruettjük közt,
végigültem míg elmúlik
és előjön az az álfal mögül
a szarvas fickó, próbálnék előle
hátradőlni, hogy az ablakot
áttörve, lezuhanjak a járdaszegélyre,
legalább a halál megmentsen,
ilyenkor a mozgás valószerűtlen
kegy lenne. Körben lázasan
izzadnak a boltívek,
az irodaépület mozgásérzékelős
lámpái újra elsötétednek,
semmit nem láttak belőlem,
hártyavékony arcbőröm
mögött egy rothadó
egy tsuchigumo pókfej
félig felnyitott konzervje
atavisztikus mosolyod
a sötétben, valamelyik
imába belefeledkezve,
vagy épp a minapi sör ízét
vissza-izzadván, esetleg ajkaid
cserépmadarai közt nyelvezve,
csepfolyósítva minden
menekülési tervünket.
A szerelem kotoréka három
évszázadnyi álomlyukon
fűzne át, vagyok alkalmilag,
lennék számszerűleg,
megszámlálható erkély
a pislákoló valóságfáklyák
átforrósodott csúcsain,
egytől tízig suttogva,
minden ujjat leharapva
ez a csökönyös kiútkereső,
az a megbolondult anya,
valóságtól elüszkösödő.
A Waterloo környékét figyelem,
felülről átlósan, az állomás
tetőszerkezete felett
zöldes aurák
egymásra halmozva,
duruzsolást szűrnek,
a Temze hurkapálcika-hídjain
át, vissza, felém félkörben
érjen át pislogásod, annyira
vagyunk séta, olyan virágzó
faltőben leejtett zsigeri magány,
amelyből a látvány
és a kórkép ugyanzokat
a szépkörmű ön-gyönyörkődő
nárciszokat hajtogatja ki,
karóra felfutva, nagyajkú babok
virágszirmai tátikája köré.
Az ellenőrizhetetlen valóság
negyedsikolya, át és kibont,
enyhén szőrös combjaid:
a ruganyosak, fel-le pattogó,
álló faszom, zéróvá csiszolt
jellemmel: meghagyja amit kell,
még utoljára, egy intelmet,
hogy az emlékek és a jelen
következményeik, csupán néhány
időegységgel arrébbról, másik
tér kockából, a száguldás
szétesése és az átfagyott,
végső póz lánclelkű paródiája
részeként, halokegy-minduntalan,
bólintást hagytál nekem;
veled, velem és minduntalan,
amíg a zavaró éberség
nem hagy végre magunkra.