képek, betűk

Háromszínű a mai nap gyomrából
a szájába átkunkorodó szivárvány,
megtörnek a fények a napsugarak
ujjainak nyomásától, önmagában
maradnak a világ dolgai, nem lesz
ma sem áttörés, új fák sem fognak
nőni London parkjaiban, a szmog sem
lesz kevesebb, semmi. Beültem
az irodaépület középső részébe,
a London Eye ánuszra hasonlító
pofája vicsorog rám, nyomasztó
a véletlenszerű megmaradás gumiléből
formába öntött szagatlan valósága,
az a Bárhogyan Lehet, amelyből
mindenkinek kijár egy szilánk,
de a legtöbbünk nem törődik vele,
amíg nincs közvetlen élménye a halállal,
addig mindenféle dolog fontossá válhat.
A véletlenszerűtlen és a valószerűtlen
egymás végébe kapaszkodva hintáznak
a fejemben, harmadik hete próbálok
kinyitni egy zárat. Sikertelenül.

Alig találtam a zoknimat készülődés
közben, amúgy is szinte mindig páratlanban
járok, nem szándékosan, egyszerűen
csak nem érdekel, de ma megbeszélésem
lesz az egyik nagy ügyféllel és jobban kellene
kinéznem egy idióta hóembernél,
G. nem ír, nem nincs bennem semmiféle
szemrehányás, pontosan akkora a bűneim zsákja,
mint amekkora a korbácsolás, megpofozhatna
vagy ököllel verhetné a mellkasomat,
az talán megfelelő büntetés lenne,
vagy olyan amilyen, a nem illeszkedő
dolgok is mozoghatnak úgy, hogy egyszer
jön egy pillanat,amikor összhangba
jön a táncuk újra, valamiféle harmóniába.
Halkan szól a zene ma reggel a weworkben,
az iroda ilyenkor még üres
ezerszer lefotózom ezt a magányt
és ürességet, hogy napközben,
amikor megtelnek az irodaépületek
árnyakkal, akkor a belső, eltárolt
magányképeket bámuljam a valóság helyett.


Hétkor kimegyek szendvicset venni, már van
vegetariánus opció szinte mindenütt,
sok helyen vegán is. Muszáj ennem valamit,
tegnap alig sikerült. Olykor figyelem az embereket,
alig bírom felfogni, hogy miért nem értik,
hogy mindenkinek kötelessége lenne megváltoznia,
nem szabadna húst enniük többé, mert többek
között ez az egyik fő bolygórothasztó dolog,
a nagyüzemi húspiar, bányászat
az autógyártással, szálítással, turizmussal,
halászattal és a repülőgépekkel
karöltve felzabálják a maradék
reményünket, ez a sok bolond meg csinálja
a dolgát, mintha semmi nem történne,
mintha minden rendben lenne, a vega létet
"hipszter divat"-nak mondják és röhögnek
teli pofával, vásárolják az autót,
beülnek a gyorséttermekbe, viszik, veszik,
eszik, és legyintenek. Tegnap láttam
egy fotót, amelyiken az egyik ismerősöm
az újszülött gyerekével és a férjével
mosolygott
egy közös fotón. "Kis családunk." címmel,
remélem, hogy a boldogságuk hosszú lesz,
de valószínűbb, hogy az a kis drágaságuk
ott a képen, egy elrothadt, kipusztított,
letarolt és összebarmolt bioszférát kap majd,
amiben végül egymást gyilkolják majd halálra
a tiszta vízért és az ételért. Én is
szeretnék gyereket és amiatt figyelek
oda a dolgokra, hogy ha majd felnő
a szemébe tudjak nézni és ne köpjön le,
mert a mai kor embereinek a nagy többségét
a saját gyerekeik és unokáik fogják
majd leköpni, vagy az elődeik sírjaira vizelni,
mert pontosan azt érdemlik.
A minap nézegettem az embereket a boltban,
még arra sem veszik a fáradtságot,
hogy egy bevásárlótáskát maguknál hordjanak,
vagy legalább egy használt műanyagszatyrot
tartsanak a hátizsákjukban, zsebükben,
az autóban, vagy az akárhol, de nem....
Megy a büszke csupaszmajom, tele a kosara:
darált marhahús, csirke, lazac és sajtok
és szedi le az új műanyagszatyrot a kasszánál,
eszébe sem jut, hogy az amit megvett és
elpakol az valúszínűleg több ezer liter vizet,
egy csomó üzemenyagot emésztett fel,
és állatok szenvedését okozta és a klímaváltozás
szardombhoz odacsapott egy marék ürüléket,
hadd nőjön. Szánalmas, hogy még
kétezertizenkilencben se természetes,
hogy az emberek nem zabálnak húst hússal,
nem szemetelnek és nem ontják magukból
a műanyagot. Valamelyik nap rendeltem
ételt online. A háromféle fogás négy műanyag
dobozban érkezett. Elmostam mindegyiket
és elraktam a szekrénybe, majd jó lesz
talán valamire, az online rendelést
eddig se gyakran csináltam, évente néhányszor,
de ez volt az utolsó, mert az olyan
nagy cégek, mint az UberEat,
vagy a Deliveroo nincsenek semmilyen módon
szabályozva, ahogy a Tesco, Lidl meg
a többi nagyvállalat sem, ők ontják magukból
a műanyag szart, szemetet, pöfögik az üvegházhatást
okozó gázokat és közben milliárdokat keresnek,
közben meg a politikusok azon vinnyognak
az EU parlamentban, hogy milyen koalíciót
hozzanak össze a hatalmuk megtartása miatt
és hogy az újfasiszta magyar vagy lengyel és
olasz pártokat befogadják-e a német
néppárti szarháziak közé vagy sem, a többiek
meg lépésről-lépésre haladnának, engedve
mindenféle lobbinak, mert azt képzelik,
hogy a jelen az még a jövő, a liberálisok
még mindig titkon a kapitalizmusba szerelmesek,
a szocialisták meg saját magukba és a képtelen
marhaságaikba, a zöldek pedig azt hiszik,
hogy a szelektív hulladékgyűjtés majd megold
mindent, közben meg titokban elhordják a
mocskunkat a szegényebb világrészekre,
szép ez az egész, olyan mint egy szartenger,
és a tetején lebegni szinte kiváltság.


Kellemes ez a mai reggel, előhozta a pipacsok
emlékét a gyerekkoromból, meg a szilasi nagyapám
arcát, aki állandóan káromkodott, még favágás
és kapálás közben is kurvaistenezett, végül
a hereföldön kapott agyvérzést és ott halt meg,
gondolom előtte végigkáromkodta azt ahogyan
sarlóval vágta a zöldet a nyulaknak. Emlékszem,
hogy gyerekkoromban szinte mindig náluk töltöttem a nyarat,
szerettem a kertben leskelődni, volt fóliasátor,
akkoriban még mindenütt volt kert a házaknál
és az embereknek volt idejük arra, hogy ültessenek,
a fóliázás nagy divat volt, szinte minden háznál
állítottak, vagy üvegházat, emlékszem arra
ha bementem nagyapa után a fóliába, akkor
belül paprika és paradicsomszag terjengett,
főleg a paradicsomé, mert annak nagyon erős
és jellegzetes szaga van, szerettem ott,
meg a közeli ligetben indiánost játszani,
vagy bújócskázni és hintázni. Egy fára felkötöttünk
egy hosszú zsineget, az aljára keresztbe egy
vastagabb faágat erősítettünk és azon lógtunk,
meg hegymászósat imitáltunk, szögeket vertünk
a nyárfák törzsébe és azon másztunk fel. Szegény fák...
Ma már nem nagyon van ilyen,
nem azért mert a gyerekek nem szeretnék,
egyszerűen eltűnt a természet, szó szerint
nincsenek már meg azok az erdők, tavak,
rétek ahol játszani lehetett, az egész természet
lassan, de biztosan eltűnik, és ez nem a jövő,
ez már a jelen. Tavaly hazamentem és anyámmal
elmentünk az egyik gyerekkori helyemre és
a tó amiben annak idején fürödtem eltűnt,
valaki megvette és betemette építkezési hulladékkal,
ami természetesen tilos, de Közép-Európa
seggszagú és korrupt autokráciáiban mindent
lehet ha lefizeted a hivaztalnokokat. Szóval,
ez a pusztulás most történik, mialatt ezt
gépelem minden ugyanúgy megy tovább,
az ételszállító cégek több ezer műanyag dobozt
kézbesítettek éppen ebben a pillanatban,
ha megnyitnám a FlightRadar-t akkor
több ezer repülőgépet látnék a térképén, amelyek
éppen most a levegőben vannak, a vágóhidakon épp
most öltek meg több ezer állatot, az utakon
több tízezer teherautó szállítja a tetemeiket
az áruházakba, ahol milliónyi, mindenféle
műanyagba rakják a feldarabolt testrészeiket,
de ugyanígy becsavarják a brokkolit is nejlonba,
meg a körtéket, a salátákat,
az almákat műanyagtálcára teszik,
utána műanyagba fóliázzák, ugyanígy mindent,
a polcokon készételek, amelyekből több ezer
tonna végül a kukába kerül, a nagyvállalatok
még a vizet is műanyagba rakják, mert az
üveg visszaváltása nekik költség lenne,
ahogy minden költség, és itt a lényeg,
mindenki költséget akar csökkenteni,
mert a profit a mis Istenünk valójában,
és a költségcsökkentés pedig Jézus valódi
igéje, és a világ költségcsökkentése
végül olyan jól sikerült, hogy az egész
bolygót teleaggattuk műanyaggal, szétkúrtuk
az erdőket, tengereket, folyókat - mindent.
A most születetteknek nagyon érdekes jövője
lesz. Valószínűleg nem lesznek túl hálásak,.
De nincsenek kétségeim afelől, hogy végül
majd azok fognak leginkább panaszkodni és
magukat sajnálni, akik ma magasról leszarnak
mindent, hiszen az az önsajnálat majd
ugyanaz az önzés lesz, ami jelenleg
a nemtörődömség és a cinizmus. Érthetetlen
ez az egész, de legfőképpen az, hogy miért
értékeljük annyira túl az emberi értelmet?
Összességében, ha űrlény lennék nem sok
értelmet vélnék felfedezni a legtöbbünkben.

C.-t megint műteni kell, G. nem beszél, az
életem romokban, és fogalmam sincs, hogy
mit kellenem tenni ahhoz, hogy túléljek.