képek, betűk

A zöld teáról olykor a szertartásosság
jut eszembe, Jonathan Meese-nek van
egy Teaszertartás című munkája,
egyszer régen hallgattam, de nem emlékszem rá.
A szertartásosság nem mindig nevetséges,
csak többségében, aránytalan mennyiségű
álom maradt velem ébren. Hozzád csúszna
a nyelvem és komórosan körbejárna
a szájüregedben, mint az ébresztő harsona,
mármint Annak túl szelíd lenne és egyre
csak olyanabb. Világosodik, június
huszonegyedikéig még tavasz van az én
belső naptáramban, addig szeretem a világot,
utána már ősz és hosszabb lesz minden
egyes nappal a sötét. Teaszertartás,
a nyolcvanhárom fokos vízben feloldott
kíméletlen melankólia, megtisztulásnak
nyoma sincs, olyankor egy ragadozó mosolya
próbál úgy viselkedni, mintha lenne értelme
az életednek, az jut eszembe a pofájáról,
mint amikor gyerekkoromban biciklit szereltük,
a biciklit megfordítottuk és a nyergével
a földre raktuk, soha nem bírtam ellenállni
annak a csábításnak, hogy a pedálokat
kézzel ne forgassam meg jó gyorsan,
utána pedig az járt a fejemben,
hogy a gyorsan pörgő kerekek küllői
közé bedugjak valamit, egy botot szoktam,
majd amikor lelassult a kerék pörgése,
akkor az ujjaimat, hogy kicsit hős legyek,
akinek nem baj ha fáj. Odakint derű van,
a rigók levetették a tollruhájukat
és meztelenül orgiáznak a bokrok között,
én a szeleimmel küzdök, a város pedig
még dagonyázik a saját ezerféle
perverziójában, amelyek ilyenkor
az álmokban előjönnek és hagyják,
hogy a sok napközbeni önkorlátozás
végre háttérbe kerüljön és odabent
a fejekben elkezdődjön a pokol,
a repkedés, a harc vagy a gruppenszex,
felszabadítva ezzel az erkölcs elnyomása
alól azt a szerencsétlen élőlényt,
amelyik napközben az irodában ül,
vagy a vonatot vezeti, esetleg egy
építkezésen lapátol. Olyan egyformák
vagyunk, hogy ha megállás nélkül
csak álmodnánk, akkor fel sem lehetne
ismerni bennünket. Na persze, ha
mindig csak álmodnánk, akkor nem
tudnánk álmodni, mert nem lenne
az ébrenlét mint input, szóval
végül is, úgy jó ez, ahogyan van.