képek, betűk

Kilenc szem nőtt
az arcomra,
beférkőztek
megtört árnyékaim közé.
Az iroda sarokból
az esőfelhőket figyelem.
Az ablak felső,
bal sarkán épp kilátok,
a horizont sötétlő kékje
előtt homlokzatok
világítanak. A lábfejem
az asztal alatt rázkódik,
úgy hiszem, hogy össze van
drótozva az állkapcsommal,
ahogyan rágom a bajok testét,
úgy mozgatom. Néha egy-egy
galambcsapat
száll el az ablak előtt,
táncot vetítenek
az esőfelhökre,
olyanok mintha lepkék
lennének. Két könnycseppet
lenyeltem, kívül nem látszott,
mert bent peregtek le,
az orrüregen át, a húsba
vájatot marva, a nyelvig.
Aludnék most, megnyitnék
egy kaput az álmon belül
és átlépve rajta, lefeküdnék
a túloldalon, hogy ott újra
elszenderegjek - azért,
hogy kiszabaduljak ebből
az álomból, amely elfedi
a valódi álmot.
Majd ha az álom álmába
megérkeznék,
keresnék egy kezet a földön,
felcsatolnám a hátamra
és mikor hozzám forrott,
megtanulnék repülni vele.
Hegyek fölé emelkednék
és reptemben megsiratnám
a halott erdők emlékét,
minden útbaeső madár csőrére
csókot lehelnék,
remélve, hogy ebben az
álom-álomban maradok örökre,
bízva abban,
hogy akkor se kerülök vissza,
ha itt a sarokban -
ahonnan a felhőket nézem,
egyszer majd felébredek.