képek, betűk

Levél Georginának VIII.

Elmúlt a nap, halkan felőled,
csak merengek. Megbeszélésen
voltam, egy ügyfél volt itt,
rövid időre leültem velük,
odahívtak bemutatni. Előtte
megmostam az arcomat
és felpofoztam magam
a klozetban, mert nem
voltam magamnál. Alig merek
levegőt venni és arra gondoltam,
hogy a legjobb lenne
az alá a tehervonat
alá ugrani, amelyik reggel,
mikor jövök ide, át szokott
robogni az állomáson St Albansban,
köveket szállít és ugyanabban
az időpontban megy. Nem tudom,
hogyan lehetnék nélküled,
nem látok semmi esélyt arra,
hogy megbocsáss nekem,
nem várok már kegyelmet sem,
nem várok semmit,
csak keserűséget érzek,
odahaza elbújok majd minden elől
és csak bámuljam a falakat.

Lassan elindulok az állomásra,
a Blackfriars Bridge déli lábánál
megyek fel az állomásra,
odafelé nézegetem a Temzét
és a turistákat, tartoznak valakihez,
talán még a hajléktalanok
és a galambok is, talán a lámpák,
szegélyek és az árnyékok
se magukban vannak,
így sétálok, leszegett fejjel
és nem értem, hogy miért
nem tartozhatok a hófehér
durcáskához, miért kell
mindkettőnken ennyit elviselni
és miért bántalak emiatt újra
és újra, hogy miért van az,
hogy pokollá teszem a dolgokat,
ha az önsajnálattól nem látok mást,
csak a saját magam fájdalmát,
minden elé tolva, féktelenül.
Ilyen félelem, ilyen csend,
ilyen halál, ilyen ébredés,
ilyen kezecske, ilyen csók,
ilyen simogatás és ilyen harapás.

Talán ha eltűnök végleg,
ha megszűnök létezni,
kedves emlékként élve tovább,
talán egy ilyen állapotból,
a túlvilágról, vagy a semmi
éjfekete lebegéséből,
örökre szerethetlek és figyelhetlek,
mint egy szerelmesekről szóló regényben,
ott leszek veled és néha megpróbállak
majd megérinteni, elsétálok
veled munkába és fogom
anyagtalan kezemmel a kezeid,
minden este szellemként
odafekszek melléd és átölellek
és arra vágyok majd,
hogy ettől finom remegés
fusson végig a vállaidon,
ebből tán megérezd,
ott vagyok veled és ott is maradok,
amíg el nem múlik minden
ebből a világegyemből.