képek, betűk

Levél Georginának VII.

Nézegettem az embereket a fényben,
mint egy álomban, egy kicsit elmosódtak
a kontúrjaik, szemből fény: azon kaptam
magam, hogy mindenkiben téged kereslek.
Közben érzem a távolságot, ahogyan elhúzott
tőlem az az erő, amelyet nem tudok megállítani.
A WeWork hatodik emeletén ülök, ott ahol
vártál rám két hónapja és most is ott vagy.
Ott állsz és én látlak,de te nem látsz,
mert más időben vagyunk; a zöldjeid elnéznek
felettem, az ablakon át a szemközti irodákat
bámulod, figyeled az embereket, utána
visszafordulsz a másik irányba
és engem nézel a pultnál, látom magamat is.
Ezt látom. Folyamatosan.
ismétlődve, csak az arcodat várom,
hogy idefordulj és integethessek,
annyira valóságos, annyira fáj,
tudom, hogy nem fogsz hallani, de mégis
szólítalak, mert nem tudok másként tenni.

Vannak olyan fájdalmak, amelyekről azt
gondoltam, hogy nem bírható, de mégis:
utána újra és újra, majd megint. Kiabáltam
és káromkodtam, elfolyt előttem a világ,
szégyenemben alul maradtam önmagammal szemben.
Hol vagy? Vagy-e még? Én nélküled semmi.
Annyira kevés ez itt, léggel telt bőrváz,
melyben semmi nincs, csak fájdalom, harag
és rettegés. Hol lehetnék ha lennék? Hová
szállnék ha porszem lehetnék? Ruhádra?
Milyen erő hoz majd vissza? Csak könnyek.

Megnémítottalak, akkor amikor végre
újra bíztál, a követkemzmények és a vágyak
szétválnak és csak kérném, hogy olyan...
annyira valószerűtlen csoda történjen,
mely felébreszt ebből a borzalomból,
megráz, felpsilantok és ott állsz.
Dühösen, szemrehányóan, tele fájdalommal,
mégis ott; és megnyugszunk valamennyire.