képek, betűk

lecsukódnak az üvegtestek,
szemek hunyorgó vájatai,
alvásból az ébren járatba,
vagy ha még élsz: levegő
úgy szivárog, szinte fáj, a
minden magánya rád üvölt,
messzesége annak a kéznek,
melyet többé nem húz
errefelé az a kóválygó
pillangónak hitt észlelés,
ami köröttem a szürke pára,
halott magom gömbje
ide-oda gurulva belül,
rothadó falnak koccanva,
néma és alaktalan viaszkéz,
kékek közé rajzolt orr:
a dögszagot belül megszokja,
az elválasztó póznák
közt sodronyokon rázkódó
arcbőr örökkön mosolyogva,
erre a pillanatra rákaparva,
zöldek távoli szánalma,
gyertya-hófehér kézfejed
távolról bábozik falamon,
madarat és kutyát formál
utolsó napjaim
borongó egére.