smaragd tavad közepén: örökre húsodban ragadtak,
egymás köztes állapotainak jövőiben úgy
simítjuk és lessük egymás árnyékait
hogy összekoccantjuk széleiket és simogatni,
varázsolni próbáltunk: a találkozás csilingelése
és az okozott hullám, ha lenne még egy
lélegzetvétel, örök valóból indulva
végtelen lett volna, de a szerelem zajlása,
akár a bogarak hátán a kitinpáncél rajza,
létünk különféle szigetecskéi,
arcunkba marva tovasodortak: túl sok múlt-indulat,
és hiába már önfeledt integetésem,
egyre messzibb sejlik szellemlényem kontúrja
és elhalkuló, vigaszként játszott
hangjaink, kékem, sóhajod: végső némaságba halva,
a Beköszönő és a Körmönfont akarat vezeklése
közben úgy legeltetném a szívdobbanásokat,
mint megbomlott elméjű kőből faragott mesehős,
minden ingerültség, indulat és tépés az
akarat titkos kövei alá szorítva, sikolyok
komor felhőkbe
rendeződve, az emlékfoltok merengő
emlékvésetései megőrzik kacsintásainkat,
az elmúlás rángásai mindig egyformák,
egy-egy arcot,
moccanást formálnak kiszáradt emlékszemeink,
érdesre reszelt szaruhártyájára,
nem szobrok, nem is viaszfigurák,
lassan múló emlékemet temetik
csendes mosolyod sarkának
szomorú-szép gödröcskéibe.
No comments:
Post a Comment