képek, betűk

Épp azon gondolkodtam, hogy elmegyek Volkova Systers koncertre március 14.-én, itt lesz Londonban a The Old Blue Last nevű helyen, de szerdán lesz és én nem szeretek a hét közepén ilyen heyekre menni, így kihagyom.

Teljesen reménytelen és esélytelen, hogy magamhoz vonzzam azt az embert akit szeretek, ezen rágódik az agyam reggeltől és végül is arra jutottam, hogy megértem miért. Nem tudom elhitetni magamról, hogy a valóságban megbízható vagyok, túl sok gonosz dolgot mondam, emellett ősszel cserbenhagytam őt. Nincs már bizalom.

Írtam már itt korábban a Russian Cosmism nevű mozgalomról, azért foglalkoztatott, mert az élet kiterjesztésével kapcsolatban voltak érdekes elgondolásaik. Az érdekes elgondolás ebben az esetben, vagy ezzel a mozgalommal kapcsolatban sem nem pozitív, sem nem negatív értelmű. Csak van. A kozmizmus résztvevői belefolytak olyan dolgokba, amelyek közvetlenül hatottak az orosz proletkult mozgalomra, a proletár mozgalmakra, bolsevikokra és később a bolsevik forradalomra is. A történelem nagyon bonyolult és sokrétű, ítélkezni nem kell és minek..., de a bolsevik mozgalmat képtelenség pozitívan értelmezni, egyszerűen lehetetlen. Ez most azért jutott eszembe, mert egy orosz származású művész, Anton Vidokle forgatott egy háromrészes filmet az ororsz kozmizmusról, aminek "Halhatatlanságot mindenkinek" a címe a teljes trilógiának. Az utolsó résszel tavaly készült el, a három rész külön külön:

1.This Is Cosmos (Ez a kozmosz), 2014, 28 perces
2.This Is Cosmos (Ez a kozmosz),2014, 28 perc
3. Immortality and Resurrection for All! (Halhatatlanságot és feltámadást mindenkinek!) 2017, 34 perces

Az orosz kozmizmus sokkal nagyobb hatású mozgalom volt mint aminek próbálják beállítani, a résztvevői közül sokan teljesen megszállottak voltak, ezt értsd értékítélet nélkül, de abban a korban a 20. század elején, ahol a jobbágyság és a feudalizmus szinte még ott topogott az akkori, kortárs orosz közbeszéd és kultúra minden részén, de a kegyetlenség és a nyomor szövetéből szőtt bolsevizmus egyre erősödött, hogy aztán egy mindent felzabáló társadalmi mozgalommá hízzon: voltak emberek, akik a technológia és a misztika összefonódásában látták az emberi létből - a porhüvelyből, való kiutat. Ilyen volt Nikolai Fyodorovich Fyodorov, akiről Tolstoy is jó véleménynel volt, de később összekülönböztek, az akkori korban nem ritka, ideológiai nézetkülönbségek miatt. Vagy Vladimir Vernadsky aki orosz és ukrán származású volt és a legismertebb műve a "A bioszféra" (The Biosphere), amelyikben az osztrák származású Eduard Suess által definált és leírt "bioszféra " fogalmát próbálta körüljárni. Sztálin 1943-ban, két évvel Vernadsky halála előtt Sztálin-díjjal jutalmazta, ami eléggé beárnyékolja a munkásságát. A legkeményebb sztálini tisztogatások alatt kussolt és lelkesen támogatta Sztálin legkorábbi atombomba terveit. Az akkori korszakban oly gyakori módon ateista volt, de emellett a hindu miszticizmus érdekelte és ő volt az aki elsőként "noosphere" eszmeiségét népszerűsítette.

Ez ma már csak történelem. De a kozmizmus legtöbb elképzelése soha nem vált valóra, az ember halhatatlanságát minden technológiai korszak másképpen képzelte el, a legőrültebb, agyátültetéses elgondolásoktól kezdve a szellemlénnyé válásig. Nem tudom elgondolni, hogy hogyan lehet kikerülni a saját korunk technológiai korlátai által szőtt ketrecet. Én idegenkedek a futurizmustól és a cyberpunk-tól, nem kedvelem az olyan jövőképeket, amelyek irracionálisak. Nem gondolom azt sem, hogy az ember csodálatos létfroma, azt sem, hogy az emberi intelligencia utánozhatatlan és azt se gondolom, hogy biolgógiai testben jó élni. A jövő most történik, elszigetelt és csak egy-egy részterületre koncentráló kutatások ezreinek az eredményei lassan összeadódnak és egyre részletesebb képet adnak a valóságról.

A tudományos-fantasztikus irodalom ugyanabból a primitív vágy-halmazból táplálkozik mint a vallások. Nem bírja elfogadni a valóságot, vagyis azt, hogy a jelenben, ebben az adott pillanatban ennyit tudunk és nem többet, ehelyett alternatív valóságot gyárt és a jövőt egy elképzelt társadalmi közegbe helyezi, mert ezek az elgondolások nem csak technikai jellegűek, de gyakran megpróbálják a jövő társadalmi viszonyait is elképzelni. Szinte mindig valamiféle negatív formában, sötétben, véresen és gonoszul. A valóság ezzel szemben mindig árnyaltabb, sokrétűbb és átláthatatlanabb. Mire jó akkor az egész? Irodalom? Vagy az irodalom máshol kezdődik? Talán.

Én úgy gondolom, hogy a jövő társadalma gyakorlatilag egyetlen lényből fog állni, egyetlen lény milliárdnyi másikat magában foglalva, amelyik bármikor képes bármelyikünk megélésére és a háttérben mi történünk, miközben a többiek teljesen mást csinálnak, esetleg találkozunk, egymáshoz érünk, eközben pedig az űrben száguldunk és nem számít, hogy ezer, millió, vagy százmillió évet utazunk-e. Az idő jelentéktelenné válik. A biológia nem fog hiányozni, a kialakult érzelmeink és a testiség sem, ezek mind egy-egy konkrét biológiai funkcióhoz köthetőek, amelyek egyszerűen értelmüket veszítik. Sokak számára ezek tesznek bennünket emberré, ami nyilván tévedés és üres romantika egy olyan dolog iránti rajongás ami nincs.

Tegnap beteg lettem, fekszek, fájt a hasam, ma már jobb. A dolgok bonyolultsága ijesztő, ugyanakkor a megismerés által ez a rémület leküzdhető. A mai korban elért tudományos sikerek sokak számára túl rémísztőek, ezért újra aranykorát éli a ludditizmus. Fura, szinte középkori gondolatok hangzanak el komoly helyeken.

Politikika...nevetséges. Nem igaz ugyanis, hogy minden politika. A politikát az érdek irányítja, az, hogy el akarjuk érni, hogy valami úgy történjen ahogy mi szeretnénk. Többek közt emiatt lett a blogom címe "nemakar". Nem akarok semmit megváltoztatni, nem akarok senkire és semmire hatással lenni. Nem akarok semmit, csak gondolkodni, mindenféle ráhatás nélkül.

Odakint építkeznek, állványoznak, a Waterloo Station oldalát, idehallatszik ahogyan a vascsöveket dobálják a munkások, néha egy-egy ordítás is. Fúj a szél, idehozza és felerősíti a zörejeiket.