képek, betűk

Az egyik legérdekesebb könyvillusztrátor Ed Emberley, most nyílt retrospektív kiállítása az Akron Art Museum-ban. Nagyon sok könyvet illusztrált, szinte kizárólag gyerekkönyveket, ami érdekessé teszi őt azok a saját, rajztanítós gyerekkönyvei, amelyekben lépésről-lépésre próbálja a rajzot tanítani, egyszerű formákon keresztül.

Közel 50 könyvet illusztrált, a rajzolás szeretetét sok humorral és sajátos, egyszerű és kedves formavilággal igyekszik elősegíteni, nem próbál komolykodni, a rajzai tele vannak humorral, de nem primitív, harsány humorral, hanem intelligens és rejtett humorral.

Ed Emberley, Simon's Song production print,
block prints on paper, 30 x 40 in.

Ed Emberley, mockup page with many finished faces
from Drawing Book of Faces, 1975

Több könyvet a feleségével, Rebecca Emberley-el közösen írtak és illusztráltak.

Ten Little Beasties by Ed Emberley, Rebecca Emberley, 2011

A gyerekkönyv illusztrálás az egyik kedvenc területem a képzőművészetből, nem szoktam róla írni, fogalmam sincs, hogy miért nem, véletlenül alakult így.

Még régebben vettem egy könyet, Daniel Dennett-től, "From Bacteria to Bach and Back: The Evolution of Minds" a címe, egészen érdekes, különösebb véleményem nincs róla, csak szeretném újra elolvasni, mivel az emberi intelligencia kialakulásával és fejlődésével foglalkozik, különös tekintettel például a neuronok fejlődésére. Daniel Dennett filozófus és a kognitív tudományokkal foglalkozik. Nagyon érdekes gondolatai vannak az evolúcióról, az evolúciós folyamatokban lévő, algoritmizálhatónak gondolható dolgokról és a véletlenekről, az "új ateizmus"-nak nevezett gondolati irányzathoz is kötődik, ami végül is Bertrand Russell "Why I Am Not a Christian" című 1932-ben kiadott könyvével indult. Az ateizmusnak ezt a vonalát én nem kedvelem, mivel következetesen és propagandaszerűen vitatkozik és érvel és támad és védekezik, engem ez megijeszt, mivel olyasmi hatást értek el az új ateizmus mozgalom tagjai, hogy végül ennek köszönhetően az ateizmus-t szinte vallásként kezdték kezelni, ami számomra tökéletesen elfogadhatatlan, emiatt nem vagyok ateista. Nem gondolom ugyanis, hogy vitatkoznom kellene bárkivel is, aki kitalált és istennek nevezett apafigurákban, anyafigurákban és egyéb több ezer éves képzelgésekben hisz, miről kellene velük vitáznom? Ez olyan mintha arról vitatkoznék valakivel, aki a Micimackót, vagy Harry Potter-t szó szerint elhiszi, hogy az csak mese és ha valaki kellően őrült és ezer évig ismételgeti, hogy a Micimackó igaz és Micimackó mondjuk egy próféta, vagy isten fia, akkor az már vallás lenne és Micimackóság templomokat építenének neki és nekem meg arról kellene győzködnöm a hülyéket, hogy hülyeséget csinálnak? Minek...? Hogy végül relativizáljanak és azt mondják rám, hogy én ateista vagyok és az is csak egy vallás és kész? Nem. Én nem vagyok ateista, csakis és kizárólag azt hiszem el amire van bizonyíték, se többet se kevesebbet és nem érdekel semmiféle olyan teremtés elmélet, ami olyan dolgokat tartalmaz ami csak sejtés és feltevés.

Aludnék még, alig aludtam, tegnap G.-vel befejeztem a kapcsolatunkat, természetesen, szokás szerint én hoztam meg a kellemetlen döntést, kiléptem az életéből, de csak azért, mert ő nem tette meg, nem tudom miért nem, de már rég nem akart tőlem semmit, én meg már nem bírtam tovább, minden nap fájtam hónapok óta.
Csak találkozni akartam vele és együtt élni, együtt lenni, de még arra sem volt hajlandó, hogy beszéljünk. Úgy tűnik, hogy így lett vége életem szerelmének és minden álmomnak arról, hogy családom lesz, mert mással nem akartam soha ezelőtt ilyesmit, ez az érzés csak vele volt, és még van is, de nem kellettem neki, így jártam. Pontosan tudta, hogy szeretem, pontosan tudta, hogy mindent megtennék érte, pontosan tudta, hogy velem bármit elérhetett volna, pontosan tudta, hogy csodálatos életünk lehetett volna, pontosan tudta, hogy korban pont ott vagyok, hogy mindenképpen családot és nyugodt hátteret akarok már és ezt vele szerettem volna, de ennek ellenére sem akart tőlem semmit. Én nem fogom soha megérteni, hogy miért nem. Soha nem gondoltam róla semmi rosszat (kivéve egyszer, de akkor másra hallgattam és hülye voltam, és bocsánatot kértem), tudom, hogy szeretett és tudom, hogy senkije nem volt és ő is velem akart mindent, de úgy nem lehet, hogy fél évig nem találkozunk, kb. egy tucatszor kértem az elmúlt hetekben, hogy jöjjön el Londonba, beszéljünk, de ignorált. Ez számomra elviselhetetlen volt már, ez abszurd. Hogy valaki ne legyen képes egy kicsit se felülemelkedni a saját sérelmein és engedni...nos, igy semmi nem működhet.

Tegnap volt 21 éve, hogy Solt Ottilia meghalt, ő azok közé a magyarok közé tartozott, akik képesek voltak kitörni és felülemelkedni a kultúránk posványain és képesek voltak igazat írni, mindenféle önbecsapás és blabla nélkül. Ma már kevesen ismerik a munkásságát és ebben az álhíres, nemzeti-ezoterikán, meg a hülyeségen, önbecsapáson és dzsentri dölyfön alapuló felszínes és sekélyes közegben, amit kortárs magyar többségi kultúrának nevezünk, természetesen Solt Ottilia nevét is sikerült bemocskolni. De ez teljesen mellékes, a lényeg, hogy nekem mindig nagyon fontos volt az ahogyan ő szemlélte a világot, huszonévesen, többek közt tőle tanultam meg azt, hogy soha nem szabad senki között faji, vallási és nemzeti alapon különbséget tenni.
De a hülyeséggel és a gonoszsággal ő sem számolt, mint sok hozzá hasonló, a közszereplést vállaló, elhivatott ember. És ez nagy hiba, mivel a hülyeség és a gonoszság győztek, és nem kis győzelem volt ez, hanem teljeskörű...ezért ma már sem politizálni, sem közszereplést vállalni a magyar kultúrán belül nem lehet. Mert az aljaosk és a hülyék megesznek. Az egyetlen dolog amit az ember tehet, hogy kilép a kultúránkból és minimalizálja az érdeklődést is, emigrál és magasról leszarja az egészet.