képek, betűk

Frantz Fanon "The Wretched of the Earth" című, 1961-ben íródott könyvébe kezdtem bele, aminek az előszavát Sartre írta. Érdekes a könyv és az előszava is, szenvedélyes, tele dühhel és csúsztatásokkal, hatásvadász és forrongó.
A gyarmatosító nemzetek hatvanas évekbeli minden bűntudatát magán hordozza és nem ok nélkül, hiszen amit a britek, franciák, spanyolok, portugálok, hollandok és németek műveltek a világ más részein az megbocsáthatatlan. Viszont közép-európai szemmel nézve az is megbocsáthatatlan, hogy Sartre összeurópai bűntudatról és Európa lelkiismeretéről ír, úgy tesz mintha mindenkinek egyforma bűnei lettek volna, miközben Ausztriától keletre és Oroszországtól nyugatra eső részben a gyarmatosítás és más népek leigázása és kizsigerelése szinte ismeretlen volt. Lengyelország, Magyarország, Ukrajna, Lettország, Litvánia vagy Szlovánia senkit nem gyarmatosított, ezért nehezebb nekünk megérteni például Sartre dühöngését a hatvanas évekből. Az előszóban ilyen mondatok vannak:

"Then, indeed, Europe could believe in her mission; she had hellenized the Asians; she had created a new breed, the Greco-Latin Negroes."

Ami egy bizonyos szemszögből igaz, az én szemszögemből nézve viszont nem tudom értelmezni. Kik azok az Európaiak? Én is? De én senkit nem hellenizáltam, ahogyan az elődeim sem. A hellének hellenizáltak, de még abban az időben sem csak Görögországból állt Európa, ahogyan még a Római Birodalom korában sem csak Róma volt Európa - hatalmas birodalom volt, de nem volt egész Európa a Római birodalom része. A hellenizáció csupán a Földközi-tenger partvidékét érintette, Ázsiáa szélét és Afrika felső csücskét. Európa többi része senkit nem hellenizált.
A gyarmatosítás ennél sokkal undorítóbb természetesen, emberek millióit tették tönkre, a rabszolgaságról már nem is beszélve, de sem a rabszolgaság, sem a leigázás nem európai találmányok, rabszolgaság intézménye nagyon régi, időszámításunk előtt 1760 körül, Hammurabi törvénykönyve halállal büntette azt aki egy rabszolgának segít megszökni. Nem, nem. Eszem ágába sincs az európai rabszolgatartókat, majd az amerikai szellemi örököseiket felmenteni, ahogyan rasszista se vagyok, és felsőbbrendűségi érzésem sincs. Egyszerűen csak a helyén akarom kezelni a dolgokat és nem, nem érzek bűntudatot amiatt, mert valahol, valamikor, valakik Nyugat-Európából hajókat indítottak Afrikába acélból, hogy rabszolgákat szerezzenek. Elítélem ezt és undorítónak tartom, de nincs bűntudatom emiatt és nem is lesz. Nem én tettem. Mindig minden embert külön kell vizsgálni. A rasszistákat is. Én is voltam már rasszista megkülönböztetés áldozata, volt olyan, hogy láttam, hogy Manchesterben a fekete buszsofőr felenged jegy nélkül egy feketét, ahogy olyan is volt már, hogy láttam, hogy egy fehér jegyellenőr egy fehér lánynak elnézte a buszon, hogy nincs jegye. Az emberek ilyenek, többségükben ostobák, rasszisták és gonoszak. De én nem. Én valóban egyformán kezelek mindenkit és ennek semmi köze például a pozitív diszkriminációhoz, mert az igenis helyénvaló, olyan esetkeben amikor azzal lehet javulást elérni. De én nem erre gondolok, hanem a saját életemre. Az igazságot ki kell mondani és le kell írni, de sem a negatív, se a pozitív kollektiv ítélkezés nem helyénvaló. Ebben a blogban már sokszor írtam a szabadságról és mindig elítéltem a rasszizmust, a

Frantz Fanon könyve tetszik, ő maga Martinique-ban született, ami egy aprócska sziget Dél-Amerika északi részénél, Dominika alatt eggyel. A fővárosa Fort-de-France Bay, a sziget francia gyarmat volt és ma is Franciaország része. A szigetet Kolumbusz Kristóf fedezte fel.
Martinique történelme Nyugat-Európa szégyene és árnyoldalának mementója, az emberi aljasság, kapzsiság és gonoszság története és a keresztény vallás képmutatásának legszebb emlékműve. Dióhéjban ennyi.
Hosszabban is muszáj egy kicsit, mert enélkül nehéz megérteni, de nem szeretek történelemről írni. Martinique-t eredetileg a karibok lakták, akik időszámításunk után 1200 körül foglalták el a szigetet, de már ők is gyilkoltak és raboltak a földért ami kellett nekeik, hiszen a szigetet eredetileg a aravak-ok lakták, őket keregették el a karibok. A szigetet 1493-ban fedezte fel a már említett Koumbusz, de a spanyolokat nem érdekelte a sziget. Végül 1635-ben 150 katona segítségével a franciák telepedtek meg a szigeten, egy évvel később a karibokat a sziget keleti részébe űzték, ami ellen azok fellázadtak, először lázadás majd háború tört ki, aminek a vége az lett, hogy a karibok egy részét legyilkolták a többit meg elkergették.
A vallási része is érdekes a történetnek, mivel a Francia Antillákon belül kevés volt a katolikus hittérítő, a telepesek többsége pedig hugenotta volt (belőlük lettek a protestánsok, de eredetileg "megreformált" francia kálvinisták voltak), akik magasról leszarták a francia hatalmi arroganciát és egészen fura szabadságban éltek a térségben, egészen a fontainebleau-i ediktumig, amit 1685-ben adott ki XIV. Lajos francia király és aminek a lényege a hugenották kicsinálása volt, ekkoriban az egész Francia Birodalomban körülbelül 850 000 ezer hugenotta élt és ebből úgy 150 000 menekült külföldre, mármint a gyarmatokba, ahol sokkal nagyobb szabadságban élhettek. 1685 után a Francia Antillákon is megkezdődött a katolikus agymenés nevében a hugenották basztatása, át akarták őket téríteni katolikus iagzhitre és aki leszarta azt Martinique-ra deportálták, de olyan hajókkal és olyan körlmények közt, hogy a legtöbbjük még a hajózás során elpusztult, végül körlülbelül 1000 darab maradt életben és ezek telepedtek meg Martinique-n, de az erőszak és a provokáció ezek után se maradt abba így sokan átszöktek Amerika azon részeire amelyek a Brit birodalomhoz tartoztak. 1688 után a szigetet többször elfoglalták a britek, közben kalózok telepedtek meg rajta, egy csomó afrikai rabszolgát szállítottak ide, az egész sziget története gyakorlatilag egy végtelenített erőszakhullám.

Frantz Fanon könyvének megértéséhez ezekkel jó tisztában lenni, ő is afrikából odatelepített rabszolgák leszármozottja, az apja Félix Casimir Fanon édesapja még rabszolga volt. Frantz Fanon a dekolonizáció és a kolonizáció kapcsolatáról ír, két olyan dologról, amelyek szemben állnak egymással. Fanon néha hajszálpontosan fogalmaz, néha elragadja őt a hév és szenvedélyes képzelgésbe kezd, de a szövege még így is sokkal-sokkal okosabb mint a könyvéhez írt Sartre-tól származó előszó. Fanon kevésbé érzelmekre ható, hatásvadász, szinte mindig próbál megmaradni a racionalitás talaján és bár keményen fogalmaz, nem misztifikál és nem képzeleg és nem kelt bűntudatot. A dekolonizáció-t is a helyén kezeli, egyszerűen a történelem egyik epizódjának látja, nem képezel mögé sorsszerűséget és szükségszerűséget. A történelem időközben persze máshogyan alakult, de ettől Fanon írása még érdekes és legitim maradt.

Még csak a könyv elején járok, úgyhogy egyelőre ennyit írok csak róla.

Amúgy semmi nem történik. Délután meglátogatom N.-t, lenézek a BeerMoth cellarba egy-két sörre, oda ahonnan G.-nek mindig küldtem egy-egy fotót és arra vágytam, hogy egyszer elvigyem őt oda, de ebből sem lett semmi. Nem tudom, hogy mi történik vele, de már hónapok óta nem. Azért boldogság a boldogtalanságban, hogy valakinek le mertem írni, hogy szeretném őt elvenni feleségül, tökre reménytelen volt ilyesmit írni, de életemben egyszer megtettem. És most már elmondhatom, hogy volt valaki akivel tényleg komolyan gondoltam, még akkor is ha ezt nem hitte el a másik.