képek, betűk

Olyan az égbolt, mintha befagyott tótükör lenne,
kék foltokkal a rózsaszínen világító szürke fellegek felett,
nem nézem túl sokáig, mert hasonlónak érzem mint a
reménypamacsban való elmerülést: éppen akkor, amikor lassan
összeomlik minden ami ismerős volt. A kőrisfák ágai
mozdulatlanok, nincs szél, nincs áradás.
A magány és a nem-magány körte alakú, áttetsző
fúvódásokban, mint cseppnyi üvegkupolák a képzetszövevények
végein, csak csüngenek az idegzáródások rejtett mosoly-maszlagában,
arca::végtelenül kedves és egyszerre üvöltően farkas-szerű,
betokozódik minden sejt mögé, jámbornak ható,
de gyilkos ötleteket rejtő: vadalmafa a szelídség közepén.
Hogy van-e olyan, hogy akarjuk-e: megmaradni
egymás harapásnyomaiban? Hogy túlélni a romlást,
fekélyeket levakarni a képzelt bántalmak és
mindenféle távolságjelző, bunkósbot alakú lélek-ütlegekről.
Csend legyen! Nem akarok elveszni a végtelenben,
elvágni a cérnaszálat vagy képzelet-lerágni saját ujjaimat,
gyertyakánt használva őket útjelzőnek: nincs fájdalom.
Szeretem kora reggel az irodák magányát,
a hajnalom folytatása, ilyenkor még érdemes létezni,
az egzisztenciális félelem és a morális kétely
nem cibálják elém a napi gyötrelmek vérrugóit,
a cappuccinom forró csókja hajóm drága száját idézi,
zöldjének félős, de szemtelen vigyorát, melegen
tartott csendes perceket, ha lehúnyom a szemem:
a keze ugyanúgy simogat, ha végighúzná arcomon,
tájrajzot cirógatva mellkasomra: megszűnne minden,
és ami fájdalom volt: örökre odakint reked.