képek, betűk

Az éjszaka vége, csak úgy megtörténnek az emlékek és én nem tudok elszakadni, visszaránt egy cérnavékony, rugószerű zsinór és a "rám", "kívül", "bent" és "feléd" megkülönböztethetetlen gömbökként lifteznek fel és le, csak fekszem és ölelem a kutyalény szőrös kis testét, meleget fúj száraz orrából az arcomra, ő legalább emlékszik rám, el sem mozdul mellőlem: néha felpislant és ellenőrzi, hogy ott vagyok-e még, a könnyek annyira hozzám tartoznak, hogy észre se veszem a sírást, csak bólintok, elfogadom, hogy megint Az van és deresre húzom a rosszat, nameg a jót is mellé, alaktalan pufogásnak tűnik idebentről a múltam, hajócskám alakja és a pára, eltűnődnék bármilyen formán és mintán, de nem tudok, a figyelem csak úgy áramlik, egyik szeglettől a másikig, néha négyzet, máskor háromszög mintákat követve, mondanám: kullogok az érzékelés után: emlékszem minden rosszra, minden marásra, az összes könyörgő szóra, az őszinteség enyhe és fűszeres puszi, a zsákutcám torz végéből felpillantva, alaktalan és zaklatottan szuszogó, eredménytelen és nem tudni miféle, csak lógok és látom, ahogyan a vádaskodás, közelről hazugsággá nő, ahogyan és amiket méregmorzsaként ráfújtam a közös világunk buborékszerű varázsországára, szétmarattam mindent: az önsajnálat semmilyen formában nincs: nem része ennek az univerzumnak, nem része semminek, nem akarok velem foglalkozni: csak őt védeném.

Tegnap volt James Joyce születésének 136. évfordulója, sokan írtak róla és tényleg nem nagyon értem, hogy minek, vajon hányan olvasták a Finnegans Wake-t és az Ulysses-t valójában a méltatók közül? Nekem régebben ő volt a kedvenc íróm, jelenleg nincs kedvencem, de azért írok róla én is valamit, illetve nem is Joyce-ról, hanem arról a nőről, aki annyira művel, okos és bátor volt, hogy kiadta Joyce Ulysses-ét abban az időben amikor senki nem merte. Ezt a nőt Sylvia Beach-nek hívták, neki volt egy párizsi könyvesboltja, aminek a neve "Shakespeare and Company", bár Sylvia Beach már nem él, de az üzlete még ma is megvan, ha valaki Párizsban jár, akkor érdemes ellátogatni oda. Szóval ő volt az akinek a világirodalom egyik legjobb könyvét köszönhetjük, senki nem akarta ugyanis kiadni Joyce művét. Hemingway első regényére a "Three Stories and Ten Poems"-ra ugyanez érvényes, azt is Sylvia Beach adta ki, szintén a könyvesüzlete bevételeiből, de ugyanígy ő adta ki Ezra Pound, Gertrude Stein és még egy tucatnyi író első művét. Ilyen emberek is vannak, miattuk érdemes írni és létezni.

Ma sincs semmi, nem törődik velem senki, az egyszerű mondatok és az egyszerű érzések: folyamatosan az önsajnálat ellen küzdeni, közben azzal szembekerülni, hogy senkinek nem számítasz, noha tudom, hogy énmagam tehetek róla és tudom azt is, hogy mennyire borzalmasan üldözött vagyok, hogy képtelen voltam elmagyarázni valakinek, hogy mi miért történt és sok borzalmas dologról nem is tudott, hogy mennyit zsaroltak és mennyire belerokkantam és, hogy minden dühöm emiatt van, csakis az hűtött volna le, amitől félt, hogy nekem kellett volna valaki, aki birtokolja az erőmet, a tettrekészségemet és a figyelmemet, nem hagyja, hogy a destrukció legyen az alap viselkedési formám, mert azelőtt soha nem voltam ilyen.
Gondolatfutni olyan mint vázlatrajzolni, minden játék, agy palackorrú csorda sípolgatása, a tütüben ugrabugráló kislányok térdtől lefelé történő lábhajligatása, ahogyan ember-körzőként menetelnek az agyam színpadán és beszorítanak a sarkakba és minden sarokban csak egy pihenhet belőlem, sokan pókszerűnek képzelik magukat én nem tudom mi vagyok.

És mit nézzek? Serge Jupin robotszobrait, vagy a kecsapos flakont az asztalon. G.-ről szól minden gondolat, nem érdemeltem meg őt, így is többet kaptam tőle mint amennyit ember adhat bárkinek, régebben amikor naponta 2-3 órát is beszélgettünk sokat elmesélt magáról, minden szót elraktároztam legbelülre. Emlékszem amikor Manchesterben dolgoztam még, késő tavasz volt és minden reggel szaladtam munkába, mert még volt egy órám a kezdés előtt, csak elmeséltünk mindent, azután ő is és én is csak írtunk és írtunk. Régen volt már, lassan egy éve. A régen fogalma fura: nem is volt az régen. Megkértem a kezét. Soha senkiét nem kértem és nem is fogom többször, természetesen nem válaszolt, de muszáj volt megtennem, mert egyszer az életben velem is történnie kellett ilyennek, és nehogy azt gondolja valaki, hogy viccből, teljesen komolyan. Rettegek a májustól és a júniustól, attól a két hónaptól amikor megismerkedtünk és minden arról szólt, most is így kellene lennie.

Kimegyek C.-vel sétálni, mióta itthon vagyok V.-hez oda sem ment, csak velem van, mindenhová követ, egész éjjel velem aludt és ki se ment a szobából egyszer sem, láttam ahogyan ellenőrzi még alvás közben is, hogy ott vagyok-e még. Folynak a könnyeim. Folyamatosan engem néz és követ a szemével, tegnap mikor megérkeztem láttam az arcán, hogy nem is érti, hogy honnan jöttem elő. De utána leültem a földre és a nyakamba ugrott, azóta mindenhová jön velem.

Nincs semmim és senkim. Teljesen nulla vagyok. Ha szeretek nem hiszik, ha emiatt dühöngök akkor azt mondják nem szeretek igazán, ha lerombolom az életem, hogy lehessen új, akkor azt kérdezik, hogy "miért tettem és miért nem kérdeztem róla?", ha nem tettem volna, az lett volna a baj, hogy nem teszem és nem is szeretek. Ha közeledek eltartanak, ha eltartok fáj, hogy ellökök, ha kérek, hallgatás a válasz, ha hallgatok velem hallgat ő is.

C.t most látom utoljára, soha többé nem találkozunk, holnap reggel ha elmegyek, soha nem jövök ide vissza, mert minden G.re és rá emlékeztet, nem tudom mi lesz velem, de nem is nagyon érdekel.