képek, betűk

A házunk egy körház, illetve félkörház, a közepén egy parkkal amiben platánfák uralkodnak, egyelőre még levéltelenül, de van egy fa balra az ablakunktól, már a parkon kívül, a Frazier street túlsó oldalán, az a fa már rügyezik, ha egyáltalán lehet rügyeknek nevezni azokat a hosszúkás levélkezdeménykéket, amelyek szomorú esőcseppeként lógnak az ágain.
A teraszunkkal szemközti lakás ablakán kiszűrődő fény mindig rózsaszín, de csak alul egy sávban, mintha ottfelejtették volna a karácsonyi izzókat, vagy reklámfelirat lenne, vagy egy szexshop kirakata. A lakásban néha megjelenik egy pókhasú férfi egy szál alsógatyában és valamerre megy, egy ajtón befelé, talán üríteni, talán betölteni, talán meghágni valakit, talán csak vizet inni. Régivágású alsónadrágja van, fecskének nevezik az ilyesmit, nálunk Csallóközben trenkinek hívtuk, a színét nem tudnám megállapítani ilyen messziről és amúgy sem akarok leskelődni, egyszerűen csak látom őt, ha akarom ha nem.

Ma gyönyörűen sütött a nap, a redőnyökön át, nagyon eres a kezem, nézem miközben gépelek, szokatlanul vékonyak a csuklóim, nem pontosan tudom, hogy mennyire lennék képes még lefogyni, de így és most jól érzem magam. Nőies kézfej, hosszú ujjak, erek, olyanok az ujjaim mint amilyeneket Egon Schiele szokott festeni, általános iskolában 'Ízeltujjú"-nak csúfoltak, a M. Jenci nevű osztálytársam találta ki, egy szőke, hosszú hajú fiú volt, akinek az édesapja meghalt. Nem nagyon kedveltem őt, előszeretettel gúnyolt másokat, de ma már mindenkire szeretettel gondolok vissza, még a leggonoszabbakra is, hiszen a gyerekek, csak tükrök. A szüleik hibáit tükrözik vissza, minden erőszak kudarc, minden bántás önmagunk kudarca, minden gyerekek ellen elkövetett erőszak a szülők, vagy a tanárok, vagy a nevelők csődje, hiszen valójában kudarcot vallottak, mert erőszakhoz kell folyamodniuk ahelyett, hogy egy működőképes emberi lényt kreáltak volna jó példával és sok odafigyeléssel. Ez a körforgás hozza létre a bizarr kulturális káoszt és borzalmak világát.

Próbálok nem a múltban élni, nem merülök el a régi dolgokban, próbálok koncentrálni a fontos dolgokra és megmaradni azokban a gondolati terekben, amelyekben  a szabadságom, mármint a gondolati szabadságom valamennyire érvényes maradhat.

Csak az ábrándozás maradt nekem, ez minden ami valamennyire boldoggá és nyugodttá tesz, mert nem túl sok örömforrásom van. A fontosság és a sorrendek. Ahogyan a dolgokra emlékszem, minden pillanatra, a szerelem minden pillanatára, amelyik folytatólagosan és szüntelenül emlékeztet arra, hogy mennyire jelentéktelennek érezhetem magam, nehéz olyannak elfogadni a világot amilyen valójában. Sokáig volt bennem valamiféle igény-féle, a megbocsátásra, de beláttam, vannak dolgok amelyeket nem lehet megbocsátani. Szeretni akarok, de mindig elrontok mindent.

Besötétedett, csak egyszerűen besétálok a szobámba és lefekszek és elalszok és nem gondolkodok, holnap elmegyek futni, a napok ugyanolyansága, a hétköznapi dolgok beteljesületlen történetei, minden abbéli reményem elmúlása, hogy egy hétköznapi, normális kapcsolatban éljek azzal akit szeretek: lassan párává válik.