képek, betűk

nem sok különbség van a városok között,
mindenütt ugyanaz a magány, hasonló szerep,
a kiutak mint a patkányoknak a gyémántketrec,
menedék és kihívás: egy mese, amiben magam elé bámulás
nem a hangulattól függ, nem érinti az érzékelést,
nem figyeli, hogy gyorsan, vagy lassan pislogok-e,
ráncokba rándult sikoly, lent, a gödrök mélyén szembogarak,
mint hegyek, csúcsaikon sötétkék-jég,  köröttük rózsaszín
massza himlőkráterekkel, a borosta-fűszálak mint elképzelt
életek hosszú kukacai. Csak ülök itt, nézem az ujjaimat,
személytelennek akarom magamat, egyes szám
harmadikban, tárgyként, anti-bálványként, lebontva minden
büszkét odabent, lerombolva a támadót, eltaposva az akarnokot,
csak pislogva lassan, egy zöldvízű tó partján hasalva
körszemű halakat édesgetve, sűrű náderdők közül, a tüskéshínár
rengetegből: az ujjaimról vizükbe vért csepegtetve,
minden pislantás egy titkos mozdulat, a parton ölelkezők tánca,
széthulló szomor-párnáikon térdelnek, azok ott fent: a felhők,
most nem érdekelnek, nincs absztrakt és rejtett sík,
csak a fogalmak érdes menete, alkalmanként belédmenni,
ringó öledből jégcsapot enni, altested árnyéka körül
én legyek a holdad, magad felé tépve, úgy merülve,
párás sóhajból csitt, csss: szendergés, béke: én pedig szép
szemeid kies boltozatában mélyen lebegve: felébredek.