Teljesen összezavarodtam, valakinek oda akartam adni teljesen magamat és eldobtam őt, aztán ő dobott el engem. Az volt a célom, hogy két éven belül családom lesz, emiatt ragaszkodtam, kapaszkodtam, most megint cél nélkül vagyok. G. valószínűleg talált magának másvalakit, úgy érzem, hogy randizni jár, vagy ki tudja, én hülye az egész életemet vele képzeltem el. Borzalmasan fáj.
Lehet, hogy az lesz a legjobb ha visszamegyek Manchesterbe és visszacsinálok V.-vel mindent, mert vele soha nem voltunk szerelmesek, de ő legalább kitartott mellettem és nem dobott el, nem titkolózott és nem zárt ki amiatt mert veszekedtünk és akkor is kitartott mellettem amikor hülye voltam, vagy nehéz volt minden.
Az életem szerelmét pedig elraktározom magamban és minden egyes pillanatunkat megőrzök, nem tudok már mit csinálni, mindenemet felajánlottam neki, a teljes életemet, stabil hátteret, családot akartam vele, megkértem a kezét, eljöttem otthonról miattunk, otthagytam a munkámat, újat kerestem helyette és vártam rá, ő pedig cserébe ignorált és titkzatos életet élt, képtelen volt már megbocsátani. Ki tudja mi történik vele, még annyira sem volt képes, hogy telefonon beszéljen velem...miközben mindvégig tudta, hogy szeretem, sőt még arra sem volt képes, hogy nyíltan és egyenesen elküldjön a francba, hogy leírja, hogy részéről vége. Mit tehetnék?
Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz, én azt hittem, hogy a mi köztünk lévő kapocs elszakithatatlan és olyan mértékben fáj az egész amit leírni sem tudok.
Holnap hétfő, próbálom élvezni a munkámat, hogy legalább abban legyek sikeres, valakinek stabilitást akarok nyújtani, családot szeretnék, az jár a fejemben tegnap óta, hogy a "Meg nem született kislány"...mint egy elcseszett regénycím, ami arról a kislányról szól, aki nem született meg, abból a kapcsolatból, amibe az elejétől fogva őt képzeltem el, egy sötét hajú, kék vagy zöld szemű, nagyon okos kislány, aki nem tudott létrejönni, mert az a két ember akik, a meg nem született kislány szülei lehettek volna ostobaságokat csináltak, főleg én.
Jövő héten megyek szülinapi partira, a kollégám meghivott, vettem neki egy üveg sört a Buxton főzdétől. Egy stout-ot.
Fájok és fáradt vagyok.
Ez a blog megőriz a szerelmemünkről mindent, a legelső verset amit neki írtam, a szerelmünk minden lebegését, mindent.
Ma arról ábrándoztam, hogy esküvőnk van és fogom a kezét, kesztyűben van.
Ez a blog megőrzi a szerelmünk minden napját, amit érzek és éreztem.
A kommentet amit beírt ide, az első versemre amit neki írtam:
"Fáj és gyönyörködtet minden betű és szó, csodálattal olvastam a belőlük született mondatokat. Tátong az űr, hiányérzetem van...Sg. on"
Ezt 2017 május 17.én írta nekem.
Ez volt az a vers, soha nem olvasom újra amit írtam, de most megkerestem:
Egy távoli mosolyban a láthatlanságod,
Vermet nyit előttem, odalent színes madarak
Fura fészkeit látom mélységed homokfalain lógva,
A nevetés állarca jól védő burokként szorul homlokomra
Hogy egyre gonoszabb szabályokat álmodjak kilépve az égető
Napfénybe, az önámítás kalapáló mancsait félretolva, felvillanó és
Lobbanó pernyeként libeg olyan belső tavak felé, melynek zöldes habjaiban
Nincs csobbanás, a madarak halakká változnak, kőcsipke formáik
Kecses zátonyként ölelik át hullámaimat, meleg páráikból
Bolondos felhők: az eseménytelenség újraépíti azt a
Ligetet, mely lomb-páncélként körülölelve és
Tátogó énekétől megrészegülve elhessegeti
A színeket és az illatokat, kormot hint
Kopogva elillanó pillanataimba, hogy
Újra szürkére fessen.
A vers itt olvasható el.
Az volt életem egyik legszebb napja amikor ezt írtam, szerelmes lettem, fülig és visszavonhatatlanul,
A legszebb pedig ez év szilvesztere volt, amikor leírta, hogy odahajtaná a fejét és utána reggel megint nem írt semmit.
Én nem értem ezt az egészet. Ott ültünk egymással szemben...
No comments:
Post a Comment