képek, betűk

megváltozott a csend, mélyebb lett, minden olyan nagy, összezsugorodtam
Michel Foucault-ot olvasok, alvás helyett, vigyázni valakire, belélegezni a szépséget,
kifújni halk pislogás mellett a rendet, a megtört, ólomozatlan lépéseink
túl kurták ahhoz, hogy felfogjuk a távolságot, csak az elképzelt csók, a
könyörtelen távolság és az elrontott percek súlya, együtt kérdezgetnek,
együtt rugdosnak be a sarokba, ahol csomóvá feszülve, mint egy daganat,
befordulva önmagam képességeinek az árnyékába, megpróbálom elképzelni
azt a hangot, amely ha épp nincs is a fülemben, akkor is elringat.

aludnék még, nem örökre, csak egy órát, de nem merek,
mert az eszméletnek vannak olyan szakaszai, amit félek megszakítani,
mert túl világosak, túl tiszták és nem tudom mit tenne velük egy csendes álom: talán semmit, talán eltűnnének?

valami megváltozott, valami megint változik, mindig minden változik, a pillanatok nem sorfalak, hanem miniatűr, cikázó fénypontok, amelyekből összeáll az a világszerkezet, az a húr-hálózat, amelyik az a "valóságnak" nevezett energiafolyam, amelyik engem és téged is tartalmaz