Reményeimben létezhetne különb valóság,
Lehetnének újra évszakok, Tavaszi kikelet 
finomság - behintve napfénnyel, ragacsos
rügyekkel. Képzeletemben, élhető lehetne
a világ - ősszel, a szántókon túzokcsapatok,
tél végén hóvirág, ha elfáradnék aranyesők
csüngő fürtjei alá bújnék, illatozva mézelő,
haja közül, felhőket nézegetve égitestekről
ábrándoznék. Álmomban, minden lépéssel
jobbak lehetnénk - nem lopnának, ölnének,

hazudnának pénzért felnőttek. S esetleg ha

mégis? Saját gyermekeik szidnák meg őket,
Képzeltemben a Duna hűvös vizében állnék,
ihatnék - nem lenne mérgezett, nem okádnék,
lesném a nyurgapontyok jó reggelt szaltóit, 
a küszöket űző balinfalka forgóit - köveken
óvatosan lépegetve, vadvirágos ártéri réteket
fürkészve, meglesném a nádirigók ringatózó
fészkeit, s a buzogányos nádak előtti langy
vízen az aranykárászok szerelmes párjait,
álmodok - a valóságban valahol a távolban,
egy bérház konyhájának padlóján voltam,
a sötét udvar szemeit bámultam rettegve.
Ha egy más a valóságban lennénk, nyaram
delében, a ránk tűző napsütésben földutak 
bicikliznék, csodálva a barna kánya fészkét,
erős csőrét, szép tollait - ijedten vizslatnám
a zivatarfelhők közelgő arcait. Táncolnék
az esőben, villámok elől bújnék, s amikor
az eső már leverte a földutak összes porát,
a Nap újra nevetne, a víztükörön szitakötők
rezgő szárnyaival nekem tükrözne, végül a
narancssárga naplementi szellő estet hozva,
sással integetne. Másnap hajnalban kelve
a szomorúfüzek ingó végein a tegnapi eső
cseppjei - emlékeim, könnyeid lehetnének.
Gondolatban, bizony szebbet képzelnék,
tenyeredbe pergő homokot szórnék, alvás
előtt, a szürkületben kérném karolj belém,
elsétálnánk a titkos, magas parthoz, ahol
a lég partifecskéktől hangos, üregeik elé
telepednénk, röptüket együtt figyelnénk,
hangyát, legyet hoznának, élni és repülni
vágynának.  A mesénkben nem lennének
politikusok, Hataloméhes zsarnokok, S azt
a világot, ebben a sokféle őrült álomban,
a művészetek, tudomány jobban érdekelné
a cirkusznál, nem lenne propaganda, marketing,
gyorsan eladható, olcsó műanyag, Nem volna
korrupció, politika, hadsereg - mindenki az
tanulhatná amit a legjobban szeret. Kár, hogy 
ez egy olyan szomorú mese, melynek azért
lesz azonnal vége, mivel soha nem létezett
eleje. Éji tájak emlékeit nézem magamban,
jó lenne szeretni, egyenlőnek lenni ebben
a földi borzalomban, de sajnos nem lehet.

Nem éktelen, közvetlen, víg Catullus: a cica,
Szemedből virágfüzér, budai vonulatok vánkosa,
Aludni nyájat kergetett a sokféle kutya,
Elsétálni merengve, előre dőlve, Ganz sörözőbe:
Ahol senki nem ismer, Ott a jó, hol nem kérdeznek,
Ismeretlen mint kívülálló, Ajtók, ablakok menekülője,
A sosem beszélő csendes árnyék,
Aki hallgat, sőt végig figyel,
Oktatnak és csörömpölnek,
Ma mosolyogva hallgattam,
Ahogyan egy részeg hős mesélte:
Csehben jártak busszal, és Ő a hős,
Masaryk szülőháza falára húgyozott,
Magamban sejtettem, Igen - itthon vagyok,
A hangemberek otthonában, kik rejtve,
Titkon origami papíron hősködnek,
Amúgy kedvesnek tűnő apródok, szolgák,
De ha pinaszagot éreznek,
Vagy túl sok az ital,
Lovagokká nőnek, üres poharuk maga a vihar,
Legyőznének minden néma ördögöt.
Szomorú lebegés, alkalmas világok,
A sűrű ködtől csak önmagam lépéséig látok,
Vállamra dőlnek a Kacsa utca lakópark falai,
Nyakam köré tekerednek biciklis útjai.
Lassan új év, fokozatos ernyedés,
mindenütt ugyanaz, nevetséges erjedés:
valahol egy szörny arc épp felnevet,
Megveszi lelkedből az eget,
S ördög-mosollyal nevetséges pózaidat látván,
Felnevet, nem kér többet mint életed.

Egyszerűen csak hajnal van, Bár errefelé az óramutató állása is
hatalmi kérdés, Esetleg még alszok, Vagy talán fel sem ébredek,
Az időrend, Vagy akármi más - valószínűleg egy rémalagút, Újra
rendeletek döntik el, színtelen szabad gyökök uradalmi üvöltései,
mikro-autokrácia parádé, Bal-jobb-bal-jobb: Halálkomédia tánc,
Közép-Európába, Európa önkéntes alfelében, Ó, jaj, Minálunk?
Tudom, nem álmodok, pedig szeretnék, Elkóborolt napkorongok,
naponta be és elfogadni ezt a valóságot - ezt a lenge ólomruhát,
Mintha óvatosan, szakszerűtlenül kibeleznéd magad, keringőzés
közben, Enyhe túlzás nélkül, Megkettőződött, élénkvörös önrabság.
A mazochizmusom mesteri szintjei, Mégis, mégis: Működsz? Nem?
Élnem kell. Habár a boltba menet néha csábítanak a villamos éles
kerekei. Meg az Erzsébet-híd előtt a Duna. Mégis: inkább, tovább.
Sőt: mélységesen hálás vagyok, Negatív ujjongás? Kakigratuláció?
Jó, hogy ebben régióban születtem, Élőben, Anyából, De minek?
Tanulmányozhatom azt, amiről gyerekként csak olvastam? Szuper?
Szabadságra-képtelenség, rekeszizom gyakorlat a végtelen sikoly
előtt: egy olyan valóság, melyben elnyomásparádék menetlenek,
nézem az urak vigyorait, A történelmi kudarcok kontinuitás sütije.
Megfigyelhetem a gazemberségek panoptikumát, pártállami trágyát,
Ahol emberek bármire képesek némi előnyért, Ahol a korrupció
a lelkek morális vezérfonala, A társadalmi üzemanyag, Maradiság,
Egy olyan hely, ahol rendeletekkel kormányoznak a 21. században,
Amikor gyerekként az elnyomásról tanultam nem remélhettem,
hogy néhány évtized és ilyen szemléletes oktatásban részesít az élet,
Kiröhögöm magam! Itt élek, ahol a demokráciáról a többség azt hiszi: 
fura idegen szó, Akcentus, esetleg ártó szellemek terjesztette nemi
betegség, Újféle nyugatról terjedő kankó - ha elkapod pénisz hullik,
sárga folyás, fekély és nemzethalál: a szolidaritás pedig? hörghurut,
vírusos eredetű fertőzés: S lám ezekről: a tanult dolgokból most,
életemben mindent megtapasztalok. Boldogság! Nézem a szereplőket:
járókelőket utcákon, pályaudvarokon, vonaton,  boltban, étteremben,
legtöbbjük ugyanaz mint, a történelemkönyvek lapjainak hősei,  A
régi, monokróm képek figurái, akik vályogházakban éltek, szolgáltak,
uras-szolgás BDSM játékot játszottak, napszámba jártak, ha kellett
háborús tölteléknek álltak, vagy ha uszították őket uraik, lelkesen
pogromokban élték ki magukat, marhavagonokba terelték a szomszédot,
iskolatársat, kollégát, vagy csak kiszolgáltak, kinyalattak, aláztak,
egy-egy régi újságkivágásban élek épp, ugyanazok utódai, akik a fotón
egy üzlet kirakatára épp csillagot festenek, embereket köpdösnek,
vagy miután nyilasból ávóssá vedlettek, Rákosinak tapsolnak,
a rablott ingatlanban Sztálin képe előtt meditálnak, két kulákverés
közben koccintanak, majd Kádár papától balatoni üdülőt kapva, boldogan
napoznak. Igen, itt, ott, amott: újra megvan az a szépséges, könnyű út,
a hitelből táncikálás, a Lé, A Főnök - aki magyarázatot ad, bűnbakot
szállít, hozzá kitalált hagyományt. Alig akad kivétel, a viszolygók
újra nyugatra mennek, vagy az alkoholgőzbe, vagy a kussolnak. Most
épp nincs konkrét ideológia. Csak pénzisten. Nem, nincs középkor sem,
Nem is munkásmozgalmi menetelés ez, Nem is a nyilasok, Ez itt keverék:
brakkvíz, több komponensű abajdóc, feudalizmusra ráhúzott úri világ,
majd arra feszített államszocialista piros pettyes alsógatya, fasiszta öntettel
lelöttyintve, elvetélt rendszerváltós, elvetélt és ellopott demokráciakísérletek
finomra gyalult darabkáival meghintve, Figyelem a viseleteket, Viselkedést
Márkás ruhák, mobilok, de valójában a fent említett őrült múlt örökösei,
Uccaembere, Kisember, Átlagpistik, Sohanemtehetünksemmiről Katik,
Az ismert brandek divatos viseletei helyett akár cingombos lajbi-ban,
vagy pitykés lajbi-ban, kivarrott mellény-ben esetleg rakott szoknyában
is lehetnének, melyre melós lódenkabátot, hozzá micisapkát húztak
vasorrú bakanccsal, s erre alkalmanként: fekete, dákós, árpádsávos
egyenruha, alatta munkásőr viselet, esetleg templombajárós gúnya -
igény szerint, A parlamenteknek gúnyolt rendi gyűléseken az Óriási
Emésztőrendszer legfelsőbb hősei balettoznak, Urak, Népvezérek,
ispánok, hercegek, herecegnők, grófok, hoppmesterek, Zsíros arcú,
óriásira hízott, végtelenül gátlástalan, górék, milliárdos földesurak,
földesasszonyok, kisebb rangú patríciusok, Akiket újra és újra hatalomba
emel és tart a csodavárás, bár gyereklelkű, de nem ártatlan felnőni

képtelen - a történelem ilyen-olyan szintjén megrekedt emberek
hosszú sora, Az értelem pedig? Gúny tárgya. Ritka öröm. Deviancia.
Döbbenetes az egész. Ilyet nem lehetne kiagyalni, Semmiféle szándékos
konstrukció nem lenne képes a bigottság, álszentség, elnyomás, korrupció
ennyire fejlett szintjére, Ez összmunka? Többségi kultúra? Mindig volt?
Ismétlődés? Adaptív autokrácia? Nehéz felfogni az önteremtő káoszt?

A többségi kultúrákból újra és újra véletlenszerű ideológiai töltelékkel
telepumpált hataloméhes tömeges delej válik. Mindeközben az
értelmiség, tanárok, tudósok? Nevess velem: nagy részük tapsol, lelkesen
fogadják az eltartást, dörgölőznek, A középszertől a magasig: lelkesen
gyártják az elvárt hazugságokat - narratívának, nemzetinek, népinek nevezik
a propaganda kortárs macskaszarát. Átszellemülve rajzolják, faragják vagy
filmezik a nemzeti giccset, Fontoskodnak, készítik a meghamisított múltakat,
mely épp nem szocreál és munkásfilm, ma a 19. század és Horthy korszak
felmagasztalásáért fizetnek kastéllyal, vagy főszerkesztői poszttal, esetleg
irodalmi szervezet vezetői székkel, vagy színház direktorsággal, A szint
pedig leginkább olyan mint bármelyik korábbi elnyomó rendszerünkben,
Szomorúan szánalmas süllyesztőbe való, seggnyalás. Beesett arccal nézem,
De már nincs csalódás. Mert csalódás csak ott lehet, ahol elvárás van. Szép
a hajnal, keresem az arcomat az ablaküvegen, de nincs ott más, csak sötét.

Minden olyan amilyen,
Félig nyitott ajtó,
Itt fény,
A résben árnyék,
Mögötte sötét,
Az érzékszerveim szenzorok,
Tökéletlenségük elkeserítő,
Absztrakciókra hagyatkozom,
Számokat pörgetek,
Eközben száguldok a Földdel,
a Nap körül,
s együtt a Naprendszerrel,
közösen keringőzve,
a Sagittarius A*-t kerülgetve,
a Tejúttal együtt utazva,
a Lokális Galaxiscsoportban,
s annak részeként,
testvér galaxisokkal fényév milliókra
egymástól, mégis összefonódva
a Virgo Superclusterben táncolnak.
S így közösen haladva, tágulva,
a Laniakea Supercluster részeként,
mely a Pisces–Cetus szuperfüzér komplexumban -
a filamentek egyikében galaxis-klaszterek ezreivel
együtt száguldanak a térben,
Mindez oly óriási,
annyira elképzelhetetlenül hatalmas,
melyet ésszel fel sem érhetek.
S amíg ezt leírtam,
több ezer mérföldet utaztam az űrben,
Velük együtt,
az egész utazásunkból semmit
nem érezve, S mégis!
Oly csodálatos,
Annyira szép,
Ha érdemes valamit
Megkönnyezni, akkor
Az univerzum
valósága Az. 
Tudni, hogy
elképzelnem sem lehet,
mennyire apró,
törékeny vagyok.
Mégis belőlük születtem,
s míg létezni fog ez az univerzum:
összetartozunk.

Futnak a felhők, nem megyek utánuk,
Alulról nézve fehér galambot kanyargat a szél,
A fák csupaszon aprókat rezegnek, egy-egy árny a ruhájuk,
Egyedül szeretnék lenni.
Séta közben szomorúságot csúsztatott zsebembe a tél,
szelíd kacskaringókkal gyógyulnék
A rozoga idő arcok régét könnyezte a falakra,
Hagyjuk, hagyjam a csalódásokat?
Mindent beborít az indokok, kibúvók sora,
Hogyan lehetne szép?
Hogyan születhetne nyugalom?
Ha tudod, sokszor megloptak: de felejtesz,
Tudod te mennyiszer loptak meg?
Tudod, hogy elvették a jövődet?
Jobb ha nem.
Évtizedeket raboltak el tőled, s rabolnak most is.
Miközben egymást gyűlölik: bal, jobb, közép: az
ideológiák mára a szociopata politikusok és
őrült vállalatvezetők politikájának díszei.
Amire szükségük van a céljukhoz, az lesz az igazság.
Médiabirodalmak ezrei várják,
hogy részt vegyenek a hazugság terítésében,
népszerűsítésében, elemezzék, relativizáljanak,
szenzációból írjanak róla - elemzéstől a bulvárig.
Machiavelli oly ártatlannak tűnik innen,
akár egy titkos csók a tömegpornóhoz mérve,
Úgy lennénk alkotva, hogy kegyetlennek érezzük az igazat?
"Hagyni kell" - mondják, s gonosz az,
aki belelép a mocsokba melyet mások bűne hagyott?
Nem tudom, nem értem,
Múlt idők a lakás csempéin,
Gondolatok a boltba menet,
Hányszor gondoltam - ne gondolok rá,
Rendszeresen absztrakcióba menekültem,
Mások vallás, szeretet mögé próbálnak bújni,
Apolitikát hirdettem, hogy ne kelljen foglalkoznom,
A jövőrablásből élő gazemberekkel, Azokkal
Akik újra és újra átmentették magukat,
Akikre még most is milliók szavaznak,
Meg az elődeikre,
A gátlástalan, őrült szadistákra,
akik úgy játszanak veled - mint épeszű a dominót.
Futnak a felhők, elindulok utánuk,
Vitaminos vizet iszok, rebarbara ízűt,
A fehér pöttyös nápolyi sárga bögrém alján kávémaradék,
Gyalogolnék, futnék - talán megérted:
Nincs bennem gyűlölet, a szomorúság rohadékait látom,
Csalódott, szomorú, de szelíd felháborodás az enyém,
mely egy oszladozó civilizációt,
országfüggetlen őrületet sirat,
Nem tudom a végét,
hiszen világvége-elméletek tucatjain röhögtünk már,
Nem tudok semmit és az ellenkezőjét sem,
Csak zavar a hazugság végsőnek tűnő győzelme,
Tudod, hogy nincs pokol,
csak ez itt - melyre a pokol a legjobb allegória,
Abból megértem az indokolatlan,
következmény nélküli borzalmakat,
Ahol a tolvajok őrködnek,
a hazugok törvénykeznek,
a magamutatók komolyan vétetnek,
milliárdok tapsától kísérve: győztek,
Ahol a gyilkosoktól vásárolnak a képmutatók,
Ahol gyakran az az igaz, amivel épp átvertek,
Számok nélküli áltények,
Olyan gyengédek a felhők az égen,
lehet egy felhő gyengéd?
Talán egy repülőgép szárnyának?
Nem látom, nem érzem,
Átgondolatlan gondolatok a rohadékságokról,
azokról akik becsaptak, most is, múltkor is, holnap is,
A hatalom közelében ilyenek mindig voltak,
de olyan még nem nagyon volt, hogy csak rohadékok maradtak,
Eszméletlenül kényelmetlen szarköpülés szómágiával,
Eleve minek hatalom? Országhatárok delíriumos mázai.
És hisznek nekik,
Elhiszik, hogy szentek,
A milliárdosokról, hogy a szegényekért tesznek,
Az nárcisztikus pszichopatákról, hogy a hagyományt védik,
Csalókról, hogy feltalálók, sőt: zsenik,
Elhiszik, hogy fontos nekik a nemzet, ország,
És mindenütt ugyanez. Nevetséges?
Sőt, röhejes?
Nem voltunk felkészülve az internetre?
Nem voltunk felkészülve a szabadságra?
Az értelem viszonylagos,
Legalább ennyi kiderült,
rohanok a felhők után, nem merek gondolkodni,
Csendek hosszabb és rövidebb szakaszai,
Lépések közé vegyült könnyek,
A bőröm választófal köztünk,
A valóság méhében abszurditás fogant,
Megszülte és üvöltve, bömbölve kéri a tápot,
ami bármiből készülhet: felzabálja,
Kényszervalóságra ítélem magamat,
Még akkor is, ha mostantól:
minden percem szomorú lesz a halálomig.

A Kárpát-úszómedence újra megtelt folyékony
törzsközösséggel, feudalizmussal, fasizmussal,
szorgos kezek nyomán a szürkésbarna löttyben
a nyugathoz tartozás reménysége nyomtalanul
megszűnve: feloldódott. Az elit legőrültebb urai
a romlás szélvizén, a zavaros mélyben vadászva
savas nyálukkal lemaratták a demokrácia csíráit,
melyek végül gyökértelenül a rendszerváltások
lelkesen megásott sírjaiba dőltek. A fogyasztás
villogó templomai közt bolyongó másodrendűek
visszamenekültek a békés elnyomásba. Az alig
levedlett iszonyatos feudum, jobbágy, proletár
maszkokat újra felöltötték - az önfeledt gyűlölet,
rettegés, büntetés, a jól megszűrt hagyományok,
és mesebeli, mirelit hol-volt-hol-nem-volt hősök
kiolvasztása a képzelet jégkockáiból oly könnyű
menekülési útnak adta magát: Új hatalom ült rá.
A kilencvenes évek kénes hamujában arcnyomok
őrzik millióik vicsorgását, önmaguk választottai
becsapták őket újra, megint és milliószor, s ma is
ugyanúgy: kihasználják. A lappangó gyűlölet jött,
a tradicionális fasizmus ismerős illatai keveredtek
az államszocialista rendszerek itt rekedt szagával,
düh, csalódás lett lócája az opportunista demagóg
seggeknek, s ahol csalódást szimatolt: udvarolni
kezdett, adva amire vágytak, mondta amit hallani
akartak - a Hogyan legyél diktátor vicc kézikönyv
szerint: biztonságot, erőt, jobb-létet és bűnbakokat
ígérve s onnantól az a tömeg, mely vélemény híján
ostobának neveztetik - bármire, bármikor rávehető,
áldozatot kapnak: széttépik, kielégülnek és kérik.
A nyugathoz felzárkózás csecsemő-arcú álmaiból 
akarat nélkül gügyögő, kopott kőtáblák maradtak, 
könnyzongorák csirke lábainak karcos morbidjai.
Ráncos, vezér ártánnyá nőtt politikus-generációk
históriává nemesült hazugságai, pokoli fantaszták
pénzért - évszázados hiátust átugrani, proletárokból
polgárokat faragni. Hívószavak süketeknek, szép
életképek vakoknak. "Le a rabsággal" - kiabálták
a raboknak a Rabok Urai. "Le a pártállami múlttal!"
kiabálták a pártállami múlt haszonélvezői. "Legyen
belőletek polgár, demokrata!" - így a tolvajok, és
a jelszavak mögött: saját bendőbe mindent. Ugorjuk
át a polgárosodást, s az évszázados modernizációs
áramlatokat, ússzuk meg az urak és szolgáik közti
gyilkos harcok megszülte szabadságot. Mit nekünk!
S amikor végül kiderült, hogy a kultúrát nem lehet
Milka csokiban, nyugati autókban, felzárkóztatási
pénzekben átadni, mert ezeket felzabálják, ellopják,
megeszik újra, újra azok a politikus pet-oligarchák,

meg a feneketlen propaganda - nem volt visszaút,
eközben a látszat-demokráciák látványos faszádai
mögött ugyanazt az elnyomást, egyenlőtlenséget
építgették, mely ellen papíron, szerződésben, vagy
lelkes szónoklatban annyit pofáztak - még szebb

illúziókat keltve, újabb trükköket vetettek, persze
tudták: nem lehet néhány évtized alatt cserépben
polgárságot termeszteni, nem lehet demokráciát
kotyvasztani a szlovák, magyar vagy lengyel petri
csészékben, mert azokban a feudalizmusból kifolyt,
úri világon átszűrt államszocialista elnyomás bűzös,
barna bélsara bugyborékolt. Azok számára nem lett
demokrácia-megváltás, akiknek a nagyszülei még
szolgáltak, vagy akikét kiszolgáltak: nincs hátrálás
az időben, s a történelem lépcsőfokain sem lehetséges
párosával ugrálni - ma már ott a seb: egy kultúrkör
szabadabbá válása, egy társadalom felvilágosodása,
harcok nélkül lehetetlen. A forradalmak korában az
írók arról írtak, a vezetői ha kellett belehaltak. De az
a korszak lezárult. Ahol mocsár lett, ott mocsár van.
Az egyenlőség nem nő üvegházban, nem születik
autógyárakban, nem növekszik gyorsabban uniós
pénzesőben, a becsületet sem csatlakozási szerződések
garantálják, hanem a szabadok szívének vérgőzös, 
letéteménye. S bár - lassan kialakulhatott volna,
felvilágosult értelmiség nélkül a hazugság, a lopás
himnikus trallája, a korrupció-lalala egyszerűbb volt.
Mára csupán negatív-populisták, gyűlölködést árusító
despoták, korrupt oligarchák, suttyó nacionalista
hordónállók üvöltésétől zeng, zsibong a Kárpátok
bérce, a pöffeszkedők, sárban maradottak sorai mentén
megfeszítik a nyomor színskáláját. "Keresztre minden
mássággal!" - hirdetik. A csodavárók prófétái tereket
hajlítanak, aranykészítő alkímiát űznek, hittel kábítanak.
Orbánok, Ficók, Mečiarok, Kaczyńskik dús legelői
váltják egymást, az elvtelenség rendpárti, erőszakos,
pénzimádó urai, s köröttük báróik, ispánjaik, jachtokon
élvezkedő perverz apródjaik - rajtuk giccses luxus, Louis
Vuitton szütyő, Rolex, Rembrandt, Picasso - egyenszív
ízléstelenség. Méretre szabott öltönybe bújt hoppmesterek,
aranyszarvasokat, Turulokat, kokárdát nemzeti giccsbe

fingó neo-fasiszta, talpnyalásból, állami pénzből eltartott,
propagandából gyúrt művészetet lelkesen gyártó udvari
művészek, propagandisták, lelkes hülyék, megélhetési
papok, a bigottság kortárs dogmáira tangót járva szent
ondót lőnek a kapitalizmus legrosszabb arcát adaptáló,
nyomorultak millióin tenyésző, álhírekkel elárasztott,
saját bejáratú országok, látszat-demokráciájának tapsolók

csőbuta arcaira. Közben az elnyomás és alattvalóság
hajbókoló rőfjeit már az iskolákban kimérik, hamis
történelem variációkból hősöket báboznak, Szolga-Úr
szerepjáték kultusz, elitizmus, régen-jobb, népiesség,
látvány-konzervativizmus szömörcéi, templomok
áldozásában jiggelnek műanyag Jézuskáikat ölelve,
s újra a régi hangjukon szól a megszokott mondóka:
"Aminek születtél az maradsz. Tudd a helyed! Paraszt!" 
Az "ellenzék" dísz-vicc, az olyan felkapaszkodók
langyos inkubátora, melyek apró kegyekért, kialakult
elnyomó rendszerek, fizetett látszat-demokrácia
biztosítékai, szelepek a rendszer pöfögő szörnyének
emésztőrendszerén: dudálnak ha kérik, összefognak
ha az kell a hatalom győzelméhez, szónokolnak,
buborékjaik lakóinak, elindulnak látszat választásokon,
úgy tesznek, ahogyan szavak nélkül elvárja tőlük a
rendszer, melynek kisdedei és haszonélvezői.  A féktelen
gátlástalanság és ostobaság az év háromszázhatvanöt
napján ünnepel. A politika a helyezkedés, számítás,
ciklusonkénti túlélés eszköze, A nyomorultaknak
a szavazás közmunkát, tűzifát, extra-nyugdíjat, kegyet,
a rokonoknak pozíciót, állást ad: nincs becsület - a "morál"
szó leírása már önmagában nevetséges. S bár kaloda,
fejezés és kerékbe törés még nincs, - az eszme, akarat
már meg lenne hozzá. Az egyházak többsége újra
megtalálta a saját hatalomhoz az utat - papjaik többsége
mint régi bútordarab, bármely elnyomásban korábban,
hirdeti mit képlékeny elődeik. Dörgölőznek a hatalomhoz,
akciós Krisztust árulnak, új uraiknak rendszerre szabott
Isten marketinget pipálnak a szószékről, saját hitükre
ezredszerre ráverik -  a tudatlanságon kereskedve
hatalmat építenek, ha akarják szeretőt tartanak, vagy
ministránsokat használnak büntetlenül. A Kárpát-úszómedence
gránitból rakott, márvány szegélyein koktélos poharakban a
becsapottak vére, az újra és újra emigrációba kergetettek
húsleve, s a parti homokban, pokrócokon azok szürcsölgetik
a Mojitót, akiknek sikerült megnyerni a rettegő többséget,

mely boldogan twerkel a Bolondok Hajójáján, s ha vezérük
csecsemőt falna élőben a porondon - tapsolnának ugyanúgy,
mert másnap azt kapnák ebédre - az Ellenség volt! A Vezér Isten,
akarata, s  munkád, lelked - szent. Pofád kuss. Ott a Lidl,
Tesco! Örülj, hogy szánalmas jobbágy létedre tolhatod az arany
bevásárlókosarat - megtarthatod nyomorult karácsonyodat.
Így legyen béke, szeretet! Örülj annak ami van! Puszta népe,
büntetés-harmónia vigaszában, Ördögtől jövő, élő üzenetet,
te tapsolsz, falod. Hiába láttam: te folytatod és kinevetsz.

Az eszméletért jöttem,
jó lenne innen átugrani a szemközti udvarba,
Nélkülözőkről, áldozatokról gondolkodtam, 

Olyanokról akiket épp gyilkol a cári sereg Herszonban.

Egyre gyakrabban - csak bámulok,
Budapest szürkéről-szürkére rakott monokróm virágzása,
Délutáni alkony libabőrből,
Az esőcseppek közt megbúvó titkok bogarászása.
Hasonló korok, közönséges emberek, szokványos tettek,
Imádják magukat, magabiztosak, véleményük van,
Propagandát termő gonoszság győztes léptei,
Az arcok kiszámítható gesztusai ráncokat teremnek,
Józanul és részegen is elvágyódok innen,
A villanykörték női csípőknek öltöznek,
Szeretnék egy űrhajót, célbolygó nélkül, csak úgy,

Anélkül, hogy átölelnélek, nem integetnék.
Lezárt vágyak - ezeknek már nincs emléke.
A Margit körutat járművek erőszakolják halálra,
Aszfaltszeleteket harapnak és vágnak belőle,
Alapítottam egy szabad országot,
mindig ott van ahol én,
fél méternyi a sugara és hordozható,
Nincs hivatalos nyelv,
Nincs nemzet,
Nincs pénznem,
se gazdaság,

vallások sincsenek,
hit sincs,
Bárkit befogadok,
Végül is karácsony van,
Egy a magát isten fiának képzelő
elmebeteg fiatalember születésnapja,
A villogó műanyag fenyők, 
giccs, pazarlás, emésztési zavarok,
legyilkolt állatok rituális megevése,
kínos percek - sorolhatnám, de 

lehetne inkább levegő nélküli csend,
a hanghullámok teljes hiánya,

Karácsonyi istentisztelet odahaza. Ezen a tájon,
ezen a nyelven - karácsonyi fényről kellene írnom,
el kellene képzelnem, hogy ezek az arcok valóban
képesek együttérezni - önmaguk sajnálatán kívül,
saját maguk hitén és törzsi, családi kapcsokon kívül
értenek mást. Úgy kellene tennem, mintha tényleg
nem lenne nevetséges, amikor a rasszisták, homofóbok,
xenofóbok, antiszemiták úgy tesznek mintha valóban
szeretetre vágynának, mintha tudnának önmagukon kívül
bármi mást szeretni és a templomokban nem csupán üres
rítusokat ismételgetnének. Úgy kellene tennem mintha
a karácsonyi beszélgetések során elsütött rasszista,
homofób vicceik szellemesek lennének, el kellene
fogadnom ezt az egész borzalmat. Elfogadom.
Mit tehetnék? Csak szomorú. Leginkább a magabiztosságuk
szomorít, az a fölény, melyet a gyűlölet minden korban
oly népszerű, egyszerű programja nyújt, az örömüket a
bezárkózottságban, mely fenntartja ezt a nyomorúságos
feudalizmust, törzsiséget, melybe méregként nacionalizmust
csepegtetnek azok, akik jól élnek abból, hogy a nép rabságban
tartja önmagát. Már csak némán figyelem amikor a szüleim
propagandát fogyasztanak a Kossuth Rádióból - elég bekapcsolniuk,
már nem is kell figyelniük - a háttérben működik, az egész napi,
elképesztő szintű hazudozás, manipuláció beépül,
lerakódik, programoz. Elkeserítő látni, hogy ezeknek
az embereknek millióit így trenírozzák azokra az automatizmusokra,
melyeket utána ki-be lehet kapcsolgatni aszerint, ahogyan azoknak
a szüksége óhajtja, akik a soron következő látszat választáson
újra kérik, hogy megvédhessék őket a Virtuális Ellenségektől -
Isten, Haza és a az éppen aktuális autokrata rendszer vezetői nevében,
s ha kérnék tőlük, szinte bármiféle borzalomra képesek lennének,
mint elődeik oly sokszor. A nyomorúság kéri a magáét, ismétlődik,
elkészíti magának újra és újra ugyanazokat a kasztokat, osztályokat
és buborékokat, melyekben az egyenlőség lényegtelen,
a fény látszat, ahol emberek előnyökért a propagandában
hazudoznak, majd odahaza úgy tesznek mintha hinnének
Istenben, vagy épp ősi recept alapján kecsketejes szappant
főznek, régieskedő hókuszpókuszokat vesznek elő, népieskedő
gúnyákba bújnak: mert minden ami megszokott, aminek megértéséhez
nem kell erőfeszítés, s rá lehet pecsételni a hagyomány
csalfa jelét - az a profán, hétköznapi fasizmusnak oly kedves.

Szerettem volna,
de a sötétséget kifújni a tájból nem tudtam,
Végül feladtam, mint azok,
akiknek nem hittem régebben ha mondták: te is fel fogod,
Azután megpróbáltam, hogy megmagyarázom,
Mert úgy könnyebb elviselni a kudarcot.
Később újra harcoltam - jobban összeharapva,
ököllel és rugdosva,
Beszéltem a gondokhoz, válaszoltam helyettük,
Szerettem volna ha világosabb lesz az ég alja,
mondjuk: ott szemben, a tetők fölött,
s Mire felébredek,
egy varázsló eltünteti a bunkókat, tolvajokat,
a korrupt, autokrata, szociopata politikusokat,
minden pereputtyukkal, szavazóikkal együtt.
Végül beleuntam - mint régen,
gyerekkoromban Azok, akiket nem értettem
mikor azt mondták:
Ők már beleuntak,
és egyszer én is bele fogok.
Azután szomorú lettem - abból sokféle van, tudom,
Ez a hosszan tartó és keserű volt,
Próbáltam vidámnak tűnni, becsapni magam:
hittel, könyvekkel, pszichológiával, pozitivizmussal,
munkába merüléssel, De
kudarcot vallottam,
Később ittam, hogy rosszabb legyen,
mert a nagyobb rossz talán feledteti a kisebbet,
Ez volt a katasztrófa-ötlet,
Majd sportoltam, mert azt olvastam
hogy a felszabaduló örömhormonok segítenek,
fél óráig működött,
mint egy egészséges szenvedélybetegség,
Végül emigráltam, munkába temetkeztem,
bezárkóztam, spóroltam, házat vettem,
eladtam, elhagytam, elhagytak, még többet dolgoztam,
költöztem, kaptam, ön-becsaptam, cinikus lettem...
...de szomorú maradtam,
Azután megértettem, hogy ez a fajta keserűség:
A hülyék, gazemberek, ostobák, önzők, tolvajok, hazugok
rombolása és hatalma miatt van, Ezért
ezt a bánatot nem lehet nem éreznem,
mert ha már nem lenne,
az azt jelentené:
ugyanolyanná váltam mint Ők,
Így végül elfogadtam,
hogy szomorúnak lennem ebben a civilizációban
morális kötelességem.

Egyszerűen átszúrtam ujjaim
a konyhaablak üvegén. A késő
délutáni napsütés vergődését
figyeltem. A húrokká feszült
mellső lábaim széltől pengve,
rozsdás ereszek íveit követve
elhagyták a világ labirintusát, 
végigkarcolva a barna tetőket,
vírusként tekergőzve, keresztül
a kopaszon is hetykén ácsorgó
felfordított medúzaként lebegő
fák ágai közt - tovább, felfelé,
a felhők szórt pamacsai közé,
megbökdösni, noszogatni őket:
"Menjetek! Teremjetek esőket!"
Azok sebesen pattantak odébb,
mint a reggeli zuhanyzás alatt,
hónaljadban felfedezett ijesztő
daganat, melyekről mindig azt
reméljük: másnapra elmúlnak.
A menekülő szürkés pamacsok
közt henyélő rózsaszín pödrök
eső helyett csak hófehér deret
pityeregtek a budai hegyek íves
csöcseire, szidtam volna őket,
de végül a megjött a Sötétség,
rátarti vigyorával leült, nagyot
harapott a városból, s folytatva
vacsoráját, árnyékból kovácsolt
fogai sebesen közeledtek felém,
óvatosan visszahúztam ujjaim,
az erkélyeken megpihenve még
utoljára, mint illatos pamlagot
végigsimítva minden ablakot,
át a rácsok közt, megfagyott
teleszkópos csontjaim rezegtek,
s én a legrothadtabb gyümölcs,
akinek a magányt hozó, rontó
lepkék kirágták a húsát, üreget
vájva az érdes szöveteim közé,
dögömre kabátot fújt a huzat,
hozzá kék-kockás sálat fojtó
csomóra horgolva - merengve
elindultam a Ganz söröző felé,
talán találok valamit, amivel
kitörölhetem az épen maradt
húst - megszüntetve önmagam.

Álmodtam rólad. Gondtalan, sima arcod
Nem csak fénykalitkád volt, Ismeretlen élet
A szemközti ablak függönye mögött
Álmodtam rólad. Egy messiás arcú jegesmedve
voltál, a bundádon soha nem látszódott
a tegnapi áldozatod vére. Felszabadult, szelíd arcod
csupán egy koncepció volt, Nem tudhattam
mit gondolhatsz a kozmoszról, Idegen amott,
a felettünk lévő lakásban lélegző, Ordítasz.
Jajveszékel a zokniba rejtett bánatod, Ráncaid gyökerei,
olyanná tesznek mint egy repedezett, ódon festmény,
bőröd a firnisz, a keményre száradt lenolaj,
Álmodtam rólad, Budapesten voltam, mondjuk
tőled 210 méterre, 25 centire és 8 milliméterre
a Bajvívó utca végén, Gyönyörű, kipihent arcod
egy félmosollyal bámult rám a sötét udvar túlfeléről
egy pillanatig megértettelek, Téged - ott átellenben,
éreztem a kávéd illatát, az undorodat a munkád,
a szomszédaid, politikusok és a járókelők iránt,
Egyedül voltál, tán a konyhában, nem sejthetted,
hogy valaki figyelhet az udvar túlsó feléről,
miközben a szemközti ablak mögött a fényben láttalak,
a mi ablakunk üvegén a saját arcom engem nézett, én voltam Te,
De tudtam, hogy akár Te is lehettél volna én, Kócos haj,
zavart szemek, Lilára fagyott száj, ráncnövesztő gondok,
Ugyanaz az ismétlődés. Álmában rángó, meséket vágyó szemeid,
Te aki a Széllkapu park bokrai közt alszol,
én aki a konyha földjén egy hálózsákban, Ő, meg egy régi
gyapjú pokróc alatt, amit a nagyanyja utolsó ajándéka volt,
A sötétben egyformák az ocelotok és a galambok, titkos
szenvedéseikről hallgat magányuk: maga a lét,
magyarázat nélkül, olykor sírva fakadó, ártatlanul érthetetlen,
Az a fénykeretes szemközti ablak csupán egy seb a sötéten,
amikor begyógyul újra összeforr, ugyanolyan lesz,
akármi tehetek, akárhová, bármerre mehetek,
Én leszek az összes szobában, születés és haldoklás közben,
túlszaporodva, vagy jegesmedveként bandukolva
a hó friss, fagyott bőrén: ő, te és én: a mérgezett patkány,
a sokféle magány, bezárva fénylő börtöneikben.

Szeletváráró, hócsúsztatta, budai tetők, Ti
lezser esőcsepp kolbászkák milliárdnyian.
Delejes bohózat-szerű élmények
az első itthoni sétám
nem turistaként,
tizenhárom év után,
bevásárlások, középszerű bohózatok,
a Csalogány utcai Lidlben majdnem
megverték egymást a hosszinkás,
thökmagos piócakiflikkel,
a gömbarcú kasszás-robotfiúk egymással heherészve,
susogva cikizgették a vásárlókat,
de köszönni már megtanította őket a Valami.
A Mammutban - az Interspar mögötti pénzváltóban,
először azt hittem zárva,
odaléptem az üvegablakhoz,
a pénztáros félig lecsúszva a székről: aludt,
azonnal levett a lábamról,
bearanyozta a napomat,
az asztalon bal keze felől egy laptopon filmet nézett,
dél volt,
elaludt rajta,
ebéd után jól eshetett
a frissítő szendergés,
nem volt merszem megzavarni
orcátlan kopogással, 
Lassan eloldalogtam a kijárat felé.
Majd holnap váltok.
Az éttermek ilyenek és olyanok,
tizenhat kilométer körül sétáltam,
egész délelőtt készülvén a fő attrakcióra:
zabálni a Vigyázó Ferenc utcai Govindában,
de aranyfaszú nosztalgiám porrá őrlődött,
amint a hosszú lépcsőn, a szűk vájatban lesétáltam,
nincs kiszolgálás,
a pultban látványosan aszott, létlen,
jó esetben tegnapi izék,
olajtól üvegesen áttetsző csapatik,
gasztro-anti-orgazmus,
Sikerült elbaszni ezt is, rendben,
innen is tova, menekültem a
szottyadt zöldésges szabjik közül,
szomorúan baktattam volna Budára,
a Lánchíd lezárva.
Vissza a hidegrágta pesti házfalak nyurga árnyai alá,
a Szent István Bazilika előtt a szokásos
turistapénztár-nyúzó,
cukorszagtól ragacsos forralt bor kipárolgás,
rétes és marcipán imitátorok,
láttam lazaccal meghintett lángost,
keleti édesség-szerű színes gömbcsókokokat,
a nagybecsű karácsonyi ondófolyam,
szívtam amíg be nem telt a szám,
menekülés a Bajcsyn, Majd
végtelen kanyargások a bezárt és kiadó kirakatok
közt mindenféle leágazások
szürkés zománcba tekert árnyékai közt,
valahogy mégsem volt szomorú,
végül is, ez is csak egy település,
olyan mint a többi:
borzalmában borzalmatlan és mindenféle mindenes,
meg talán, valamiféleképpen ide tartozok én is,
s mivel sors nincs,
arra gondolok, egyszerűen csak
történnek a dolgok,
lépegetve halok és halunk,
egy élet, egy város, meg akármi:
olyan amilyen.

Napjaim, melyeken semmi nem jut eszembe,
jobbak mint ellenkezőik. Ilyenkor derűbe ájulok 
mielőtt másodszor is vér szivárogna a csapból,
miközben a szomszédok kúrásának áriáját rezgik
a csempék - irigykedni nem akarok, tiszteletben 
tartom örömeiket. A jobb napok gondolat-mentesek,
tárgytalanságuk rendben lévő, ürességük adomány,
közhelyként kezelik a kreativitást, ápolót rendelnek
indulataimhoz, hogy a Szorgos Szirénás baltájával
dühömből lefaragjon. Az efféle napok ablakokat
nyitnak a falakon, segítenek bámulni a háztetőket,
a sövény porhóval megszórt tetején a friss rügyeket,
hagyják, hogy olyan szenzor lehessek, mely nincs
az agytörzshöz kötve, szereptelenséget kölcsönözve
érzelmeket porolnak ki, vádakat törölnek. Ezeken
a napokon nem gondolok ismerősökre, szerelmekre.
Planck-időnyi múltam sincs - nem próbálnak terhelni
viccekkel, gondolataimat hagyják lelassulni, majd
mint egy szilánkokra tört lázmérő higany gömbjei,
szerteszét gurulnak, majd mélybe süllyedve a Föld
magjába olvadnak. Az ilyen napokon az aggódás
elillan, nem érzek a szorítást a fogsortól a járomcsont
felé sugárzó présből, elfogadom, hogy az eszmélet
szavakkal leírhatatlan. Ezek a napok magányosak,
ilyenkor a szavakat sem ismerem fel, az érzésekről
egy-egy étel íze mellett, esetleg az éji futásaim rókái,
meg a faágak közül világító macska-arcok derengenek.
A legjobb napok azok, melyeken egyáltalán nincsenek
gondolataim, nem érzem a folyamatos kételyt, ilyenkor
alkohol sem kell ahhoz, hogy a szüleim által kibelezett
önbizalmat egy fergeteges bohóc váltsa - aki magamat
is beleértve, minden evilági dolgon felhőtlenül kacag,
nem izgatják a nyomorult ál-kérdések, ostoba viccek,
mellőzi azt aki megalázná, mosolyogva faképnél hagyja,
miközben integetve távozik. Kedvelem az üres, hallgatag
napokat, amikor nem akarnak tőlem semmit, olyankor
eszembe sem jut, a dolgok értelme felett töprengeni,
ahogyan azon sem ki mit mi a francért csinált. Az ilyen
nap egy barátságosan megfogalmazott képeslap,
amelyet egy tengerparti városból küldtem
magamnak, az üresség nagyszerűségére emlékezvén.
"Üdv Onnan!  Azon a parton ücsörögtél,
miközben hűvös,
szorgos felhőujjak sós levegőt tördeltek a szádba,
a halászó sirályok tangózását nézted,
finoman pergő homokot
morzsolgattál lábujjaid közül,
majd tolakodó, mozgó árusok
jégkrémekkel sáncoltak körbe. De az üres napod gyógyított.
Könnyedén megúsztad, hogy őrültek akarjanak megváltani,
elkerültek a politikusok lelkesítő beszédei,
a lelassult hírek
végül teljesen elnémultak, azon a valószerűtlen napon
elkerültek a jó tanácsaikkal. Senki nem akart
alkalmazni,
kirúgni,
szeretni, elhalmozni, nem próbáltak meggyőzni, simogatni,
eladni, kiélvezni, megmagyarázni, esetleg büntetésből
megteremteni a hatodik napon és kipihenni a hetediken.
Aláírás:" a neved lekopott,  a víz feloldott, Te pedig idegen."

While I was rolling between the walls
my face drilled into the bedroom's grey carpet;
the emptiness weaved a velvet scarf from the echoes,
I was choking,
each corner had its blurry shadow
they smiled like a happy blue-faced Henry hoover
who used to be in our wardrobe,
now, it is preparing for his disappearance;
despite a leaking bloodstream from his mouth,
his smile seems changeless.
No mood, no various emotions. 
Lack of tension, lack of persistence.
The light ochre wall opposite to me
was looking through the window,
I did not know what he could see,
there was only the main entrance with that stone ball on top;
and the sign "Brooklands Court, St Albans"
I always was afraid of that concrete ball-head
It might have been a Thought Saver Spyer
Who satisfies my paranoia by preserving all the moments I'd experienced in this cave,
It must have noticed my unconscious body when I was drunk,
It could have seen all my mistakes in that lovely isolation.

Over my heart trampling,
the afternoon
had been drawing a face of the night on the shutter
for a couple of minutes,
I slept through its pencil's bumping and crying,
the wall opposite
our flat in 5 Brooklands Court covered itself
by orange-coloured blight,
I saw the whole decadence of that moment;
it was like a dully-fluffy dance
with the slowly dying snow on the pavement,
and I sawed a long watercolour paper roll
saluted in the corner of the living room by the knife from the sink,
its teardrops transformed bread crumbs,
sang a familiar pop song in their contralto voice.
While stared at them, they delivered themself into the bin,
I pushed myself next to them when they were done.
After that slippery and jiffy pseudo episode,
I was still in the same night,
sitting on my office chair,
the foetus of the afternoon laid on my knees,
we listened to the cars grumbling on Hatfield road;
that was a peaceful,
almost the dumbest experience of that life
what we had left; just did not realise. 

I had not got what I should have ticked onto your thorax,
and then, without eating all my dedicated scapegoats,
without blaming each of my history bundles,
just remained silent due to that long,
dark evening in St Albans when I ran through
on the Sandpit lane's dark-pink tongue,
where the foxes were nictitating to me
below the dishevelled bushes.
The process: being honest,
that was that part of the thought I tried to digest.
I did not want to bear this void on my miserable back.
Yes, I knew who I had never been or I could not be,
and I am aware of my solitude now.
If this currently is that particular piece,
the time we try to force my alienism to be clarified for those
who were sleeping around me in that street, in that city,
in this country. Since 2016, I have tried to keep back-smiling,
pretending I was a part of your gradually decaying jelly.
Is it political dung content? Are you smiling? Am I kidding?
Why did we mock as we would use those concepts, soul and freedom?
Why is the night sky perplexing from this map,
from pinpoint here? 
Watching the field in front of the Cathedral,
those old grave crosses like stout fingers from the soil,
from Mad Squirrel pub's garden
the whole view is peaceful, as everything in this city,
nobody anxious, nobody killing, nobody yelling
in middle-class purgatory,
I did try to keep loving it, and again.

Mozartot hallgatok, közben az autók zaját
is engedem, a hangjukból kiderítem, hogy 
esett-e éjszaka. Rákosiról kerestem verseket,
nem kritikát, a megérdemelt undort kifejezni
vágyó sorokat, hanem dicsőítőt, lelkendezőt,
melyben gazemberek éltettek a közülük való,
leggátlástalanabb gazt, az akkori top szarházit,
aki a jobbágyság, Horthy és a nyilasok hatalma
után képes volt megadni az áhított elnyomást,
annak a többségnek, melynek mindig mindegy,
csak legyen valaki - bárki, aki megmondja mit
kell tenniük. Ma ugyanez ismétlődik. Mintha 
járvány lenne a szabadságtól és egyenlőségtől
való rettegés, mintha csak egymást klónozná
a hazudozási kényszer, korrupció, képmutatás.
Ugyanazok a minták, hasonlóak a módszerek.
És soha nincs szembesítés, tükörbe nézés, az
önreflexió ismeretlen, idegen szó, nem értik.
Alig akad kétely, bűntudat és következmény.
Ezek a többség számára ismeretlen fogalmak,
nem is értik miért gond ha nincs polgárság,
szolidaritás, ha a korrupció minden rendszert
átsző, s annyira természetes, hogy észre sem
venni. "De mit lehetne tenni?" Sajnos nem
a fejétől bűzlik a hal, hanem a testétől lesz
a fej is oszladozó. Hiszen az a beteg többségi
kultúra, mely szép sorban Horthyt, Szálasit,
Rákosit, Kádárt és Orbánt tudta vezetőként
kitermelni - menthetetlen. A rendszerváltás
utáni magyar demokrácia kísérlet véget ért,
nem is érdemes foglalkozni vele. Kiderült
azt szereti a többség ha a szürke, egyszínű
mocsári melegben, szép zöld tökleveleiken
a legkövérebb varangy körül ülhetnek, várva
annak szent brekegését, s hogy szétosztja
a jussként járó szúnyogot, legyet: lojalitás
szerinti sorrendben - nagytól kicsiig. Hálásan
brekegnek, csendesen véve a levegőt, nehogy
valamely főbéka kegyéből kiesve ne jusson
táp. S már ebihalaikat is arra oktatják, hogy
urak, vagy szolgák legyenek attól függően,
rokonaik szerint hová születtek. Tudd a helyed
kisbéka! És mindig szorgosan nyald a sorban
feletted lévő puha, meleg kloákáját, s ha szorgos
leszel: nem fog elmaradni a jutalom. Akad
arany, ezüst, nyaralás! A békák így teljesek,
boldogan dalolják a himnuszt, lengetik a
zászlót és imádják a vezért, nagyon lelkesek!

Felidézni a tegnap délutánt,
a nappaliban várakoztam volna,
olyankor számolni kellett,
a szőnyegen apró horpadásokat,
melyet a könyvespolc hagyott,
a szellőző rácsait,
a sarkak számát fejből tudod.
Álmomban azzal sértegettek,
ember vagyok, még képet is mutattak róla,
mint a legrosszabb képzelt betegség,
úgy érezem volt akaratom,
hitem és véleményem,
egy szellős, nagy házam, drága bútorokkal,
gőgicsélő gyerekem, a ruhák alatt
óvszerek elrejtve a szerelemhez,
a konyhában húsdaráló, botmixer és
mikró, egy óriás tévé a nappaliban,
autókulcs a virágtartó mellett,
wifi router a folyosón,
biblia az éjjeliszekrényen és pornó
a browser historyban. Forgolódtam.
A hálózsákomban a szingularitások,
úgy fejlődtek mint az eprek,
levelek alatt félpirosak, pirosak,
indigó színű harapásnyommal,
fészkelődve csúszok bele,
kellemes az inkrementális hőfok,
a kedvek kedvének apadása,
zümmögő melegítők izgatása.
A háttérben
családi fotók zongoráztak,
fehér szmokingban, 
lime színű zokniban,
hiányzott a fejük, néha maglét
lövelltek nyaksebeikből,
a nézőtéren milliárdnyi apró arc,
szőrös gombokat nyomogatva
lájkoltak taps helyett, 
"ami jó, mert ami népszerű az jó,
ami jó az eladható!" - kiabálta
egy hölgy a sorok előtt,
díjat adtak át neki,
vaskos borítékkal.
Sok csilingelő pencét a számlára,
dicsőséget a megbecsülés mellé,
kérte és megadatott!
De hogy jött ez az én álmomba?
Meglepődtem. A fürdőszobából 
Kopernikusz lépett ki alsónadrágban
a vállán távcsövet cipelt,
viccesen roggyant a térdeivel,
grimaszolt,
szellentett és közölte, hogy
ha ma élne, nem hinnének neki.
Letörölte könnyeit, egy csíkos
napraforgómagot adott,
a szőnyeg alá csúsztattam,
zöld teával locsoltam,
nedves vattát raktam rá,
türelmesen vártam, 
míg a bolyhok közül két kéz csírázott ki,
felismertem a karórádat,
most már tudtam: te leszel a termés,
figyeltem ahogyan fejlődsz,
zöld voltál, mint akit moha lepett be,
meséltem esténként,
s mikor megszülettél
az első mondatod: "szeretni kellene",
válaszként felírtam egy papírra,
hogy aki élő sebet sétáltat,
saját maga kutyája,
aminek nem volt értelme,
beszélni beszélni beszélni akartunk,
nevetve nevetve táncoltunk,
bepótolni az elbabrált évet,
vélemény termelni,
mert az adat esszenciális,
eladhatóvá teszi a bánatot,
krumplinyomót és a rákgyógyszert,
ezt már a próféták is tudták,
míg eltelt szívvel reszkettél a hittől,
ők feltalálták a marketinget.
Végül csak kussoltam,
mint aki magában senkinek a barátja,
próbáltam úgy helyezkedni,
ne lássam a szarkupacot,
az ablak túlsó oldalán,
a legyeket körötte,
jó lett volna arról álmodni inkább,
hogy rögtön az elején
bekövetkezett a vége.

Feléd lépek. Azt olyan vonalat nevezik mosolynak?
Mit írhatnék rólad? Alkalom lettél volna? Ilyesmire
várakozni szoktak - sorakozva, ráncolt orrnyereggel.
Nálam jártál? Nem észleltelek, lépteid nyomtalanul
a naplementével érkeztek, fénnyel etetted volna az
éjt, ketrece elé heveredtél, kérdőn figyelted szemeit,
a sötét húsát, tudtad: csakis magához hasonlókat lát,
érzéketlensége nem rosszindulat. Magánya csupán
mint az ég, hold vagy szellő léte, Zárt doménjéből
képtelen észlelni a saját univerzumán kívül létezőt,
de illatodra emlékezett, kíváncsian hajolt hát feléd,
elhitte: az a vonal amit legelőször az arcodon látott
valóban mosoly volt. Komikus, neked szóló vonás,
s időtlennek hatott a szilikonként áttetsző bőrödön.

Úgy sejtem, ebben a szobában vagyok,
nem tudom hányadszor, de még életben,
megérteni vágyom ki az ismerős Valaki,
az energia anyagba öntött sűrű szobra,
kiben az élet-kémia pillanatai s az idő
közösen gyártják a tökéletes illúziókat:
a végtagok mozgását, emlékezést, érzést,
az agyamban lépegető billiónyi manót, kik
eszmélet és álom közt váltva, menetelnek,
működtetve anyagomat a végső kondulásig,
mikor az álmomat végül a halál leváltja, 
értelmetlen kérdést faragva az öntudatból.

Tegnap vettem egy hálózsákot, a boltban
az eladó kérdezgette, hová tervezek menni,
nem tudtam mit válaszoljak. Mosolyogva
elképzeltem, hogy valahová a hegyekbe,
mint a kilencvenes évek végén, amikor
Pozsony fölé a Kis-Kárpátokba jártunk, 
Lajos még élt, vele és Ingivel napokra
eltűntünk az erdőben, elsétáltunk Pernekig,
majd onnan a  Zochova Chata irányába,
mindig más utakon. Emlékszem a frissen
szedett kis pöfeteg- és őzlábgombás rántotta
reggelik ízére, a nyári záporok láthatatlan
villámaira, dörgés utáni völgy-zengésre,
a favágók hangjára, s a hűvös hajnalokra
és az ártatlan beszélgetésekre. Az új
hálózsák szép piros, a Hugó nevet kapta,
a kiürített hálószoba szőnyegén fekszünk,
ő körülöttem én pedig benne, hernyóként,
az albérlet majdnem teljesen kipakolva,
ha hangosabban beszélek - visszhangzik.
A nappaliban néhány doboz várakozik,
köröttük könyvek, edények, bögrék,
holnap elviszem őket valamelyik közeli
charity shop-ba. Ez volt az utolsó hely
amit berendeztem, mostantól csak annyi
holmim lesz ami elfér egy hátizsákban,
ha majd újra költözni kell, ne legyenek
emléknek való tárgyaim. Kikapcsoltattam
a mobilomat,  nem is veszek helyette,
az leszek amire régtől vágytam: csendes
remete. Nemsokára hajnali fél három,
fagy van, harmincat tervezek futni, 
búcsúképpen, vagy vezeklésnek, esetleg
csak céltalanul, érdek és tervek nélkül,
magányosan a fejlámpa fényében lépkedni,
kiérezni a sötétség baráti szörnyeinek
hallgatag kedvességét. Az A1081-es úton
indulok, végig az autópályáig, azon Hatfield
felé, majd amerre a kedvem visz, elbúcsúzok
a rókáktól, macskáktól: integetni fognak,
nem kívánnak semmit, tán megőrizzük
egymást: ők a szagomat, én a szemük
zöld pöttyeit: mindenki azt amire képes.

Lemegyek sétálni a Verulamium parkba,
szeretem ha a bolygót ilyen szögben éri a napfény,
a kétlábúak télnek nevezik,
valamiféle barbár ünnep is közeleg,
ilyenkor nyugodtabbak, mert szabadságot,
bónuszt kapnak és az üres perceiket
kitölti a felfokozott fogyasztás. Több
vásárlás, több zabálás - beteljesült álmok.
A parkban a tó és a Ver folyó
néhány méterre vannak egymástól,
éjjel ölelkezni szoktak - a folyóra boruló fák ágai
cirógatják őket. Vizüket az éjszakai hideg
már áttetszővé hűtötte,
az algák ködfátyol ruháját eltették nyárig.
Halaikat sem látni már,
mélyebb részekre vonultak.
Domolykók, keszegek és
a csíkos sügerek. Ősszel,
olykor kijöttem hajnalban,
s fejlámpával figyeltem
ahogyan csoportokba verődtek.
A madarak többsége itt maradt,
elöl a hídnál kávébarna foltos fiatal hattyúk,
gyakran csak a seggüket látom,
miközben az iszapból csipegetnek.
A barátrécék tavasszal a Ver
vizére hajló ágak közt fészkelnek,
megfigyeltem a vigyázó tojót,
később a kikelt fiókákat,
majd amikor úszni tanultak,
ilyenkorra magányosan úszkálnak,
s ha kedvük szottyan egy sétához,
áttogyognak a folyóból a tóba,
vagy vissza, egykedvű arccal seggest ugranak.
Könnyű összekeverni őket a kanalas récékkel,
sejtem, hogy melyik-melyik lehet,
de mint koca madarász: csak tippelek.
A leginkább Gémecskét kedvelem,
Ő sokáig egyedül volt,
de most már ketten vannak,
két szép szürke gém,
sokáig alszanak, szinte mindig magányosan, 
egy alkalommal láttam együtt repülni őket,
boldognak tűntek, szinte pajkosnak,
mégis azóta: ugyanúgy egyedül vannak,
tegnap egyikük a hideg vízben állva aludt,
a tó végi kis hídtól alig néhány méterre.
Próbálom elkerülni a kutyasétáltatókat,
a kutyák kedvesek,
néha megszagoljuk egymást ha egy-egy hozzám szalad,
de a "gazdá"-nak nevezett főemlősöktől félek.
Már csak egy hét és St Albans-t is elhagyom,
próbáltam összeszámolni hány albérletben éltem eddig,
sikerült, de volt amire nehezen emlékeztem.
A parkban, a római falak mentén sétálva,
alkalmanként megállok, s megkísérlem
elképzelni, hogy a római katonák,
ebben a távoli helyőrségben miként élhettek?
Akkoriban még őserdők, lecsapolatlan
mocsarak vették körbe őket s úttalan mezők
borították Hertfordshire dombjait.
A nyáron jégmadarat is láttam a víz
fölé hajló, közép-magas ágak közt,
halakra lesve, csőrét lándzsaként
lógatva maga előtt. Egyszer, gyerekkoromban
találkoztam eggyel - örültem a viszontlátásnak.
Mostan már nincs itt, távoli vidékre vándorolt,
ahol talál halivadékot, de tavaszra visszajön.
A kedvenc talányaim a vízityúkok,
elképesztő a lábuk,
azt hiszem: ők űrlények,
ahogyan a tappancsaikkal lépkednek,
úgy hiszem másik bolygóról érkeztek,
olykor együtt sétálnak
a csigaforgatókkal - ezek úgy menetelnek,
mintha épp hadba vonulnának.
Csinálok egy nagy kanyart,
a Szent Mihály templomnál
a Fishpool street felé,
próbálom kerülni az embereket,
rémisztőek. Nem tehetek arról,
hogy az a valóság: kártékonyak vagyunk,
akkor is ha nem tudunk róla,
akkor is ha tudunk,
mert ez a mennyiség,
ez a sokaság,
az az erő és pusztítás,
amit egészként művelünk,
majdnem teljesen elpusztította mindazt,
amit ma már csak nyomokban látni,
az efféle parkok is, csupán mesterséges tájak.
Szóval, nem akarom látni,
ahogyan a főemlősök legfőbbjei
épp iskolába cipelik a kölykeit,
amikor a nevetséges, pöfögő,

zümmögő járművekből
büszkén, peckesen kiszállnak,
nem tudom eldönteni, hogy vicsorognak,
vagy mosolyognak felém, egymásra.
Úgy pusztítunk,
hogy közben mindent,
a legkisebb baktériumot is
a saját önzésünk szűrőin át
nézünk, miközben akkor is nagyrészt magunkat
sajnáljuk, amikor mi basztunk szét
mindent: úgy, hogy egy kicsivel kevesebb önzéssel
másképpen is tehettünk volna.
Nincs bocsánat az embernek,
számomra sincs,
én csak annyit tehetek,
hogy minden percben amit élve töltök,
szem előtt tartom ezt,
és szánom a sok ártatlan életet
amit a fajom elpusztít,
épp most is,
minden másodpercben.
S ha ez embergyűlöletnek tűnne?
Legyen. Pedig nem az.
Inkább végtelen keserűség
és szégyen
hazugságaink miatt.

Kék a levegő, kék, végül zöld,
szégyen a körömágyakban,
alszik a subidubi, levágja magát
a boldogságkötélről, lehel a hónalj,
alvadt hurrát pöfög a periszkóp,
tudtad, hogy ki voltam amíg
veled álmodtam a székek recsegését,
miközben billegtél, vagy etetted az izédet
a sarokkövek porával,
egyetlen nyomot hagysz,
ahogyan a teknősök a homokban,
egyszeregy az négy.
Alszok, aprócska körmeim
remélem tompára vannak vágva,
nehogy sebet ejtsenek a gondolataimon,
eszkalációs probléma,
cica lettél, cica voltál, cicának álltál,
így jártál. Te voltál a sorvadt éj
lehulló faleveleinek susmorgása,
perellek kitalált istened előtt,
kiveszem magamból
a csodálkozás, felháborodás
minden nyomorát,
közönséges szavak egyszerű medre,
a különféle drogok behorpasztotta
vénuszdombon túrázol, rászállt az
ujjbegyemre egy űrhajó, 
egy létra,
egy űrhajós,
egy mondat:
"egy kis szarás nekem,
nagy fosás az emberiségnek",
a kínai képzőművészet könyv a kukába,
az amerikai expresszionisták a szemétbe,
a gurulós székem szétszerelem,
fotód, fotóm, fotójuk
irány a wc-be,
angyalhaj vörös krétával,
buborékot szippogat
orrom hegyére feszített gumi-krisztus,
előtte mária árul hot dogot,
épp most posztolják a vergődését a jelen lévők,
nagy a siker, dől a lájk,
a település vezetői eldöntik,
évről-évre megcsinálják
ugyanezt a díszletet,
nem mintha moralizálnék,
mert nyilván krisztus kezdte,
mert isten fiának beállítani magad
egészen jó és innovatív politikai marketing,
ha ma élne övé lehetne a Tesla,
vagy lehetne államelnök,
esetleg vállalatvezető,
vagy akármi: ahol alapkövetelmény
szociopatának lenni. Álom előtt
lebegek, a pokróc alá lesek,
vajon istenke képmása ez a majomszerűség
itt az ágyban?
az árcéduláim pixeleiből építenek templomot,
pom-pom - adatháború, információs
két lábra állt emlős-állat korszak,
a homo sapiensek haptákban
őrültjeik slicce elé vonulnak,
ki- és bekapcsol az adóbefizetés,
pattog a bevétel, revenue és a haszon,
kaktuszaim szerint: a kereslet-kínálat
elkerülhetetlen, a legjobb ha az állam
tartja fenn a lopást, szemeim, szemeim,
hidegvérű, őrült tolvajok
gyerekarcú szentként pózolnak,
az erő feletti áhítat
és a befolyásolási index lyukat nyit az égben,
delfinként úszod át a nedves, szőrös szegélyt,
boldog leszel, mosolyogsz,
házban élsz, puha paplan alatt fingasz,
várod, hogy szeressen,
szeress és szeretve legyél. Ámen.

Minden korszaknak megvan a maga sötétsége,
a mostaninak is, csak nehéz felismerni akkor,
amikor élsz, fájdalmas beismerni a civilizációnk
totális csődjét, minden téren. Nehéz elismerni,
hogy rákos burjánzás lettünk a Föld testén.
A most születők életét épp most tesszük tönkre,
a szülők, nagyszülők saját utódaik sorsának
megnyomorítói - mosolygós, gügyögős gyilkosok,
akik ma még büszkén menetelnek a boltok pultjai közt,
vásárolják a műanyag eldobható szemét-termékeket,
ülnek a dugókban, eszüket vesztve nyomkodják
a mobiljaik képernyőjén a semmit, naponta
tömik magukba a húst, termelik a szemetet,
minden egyes nap többet akarnak,  hisznek a
növekedésben - a profit és a bevétel, piac, export, import,
országok, nemzetek, élsport nyomoraiban, akik
megélik és fenntartják a turizmust, tömören: akik
ezt a mai kapitalizmust működtetik, akik utódaiknak
tovább adják azokat a szokásokat, amelyekben kaptak,
fenntartják azt a kultúrát, mely a kortárs társadalmak
mocsarainak politikus bohócait kitermeli, akik a vallási
babonákat átadják a következő generációknak.
A jövő embereinek - ha lesznek, meg kell majd lépniük
azokat a dolgokat amelyeket mi nem tettünk meg,
le kell rombolniuk az összes ma létező politikai rendszert,
meg kell szüntetniük az országokat, nemzeteket, kapitalizmust,
mint idejétmúlt, korszerűtlen konstrukciókat, melyek
megakadályozzák, hogy az emberek emberek legyenek
és ne felcímkézett - zászlókba, himnuszokba és árcédulákba
csomagolt erőforrások. Tudom, ez ma még ijesztő,
mert mindenki megszokta, hogy országban él és a másik
ország ketrecének lakójáról azt kell gondolnia: idegen.
Ezek csak szavak, magam se hiszem, hogy képesek 
lesznek az emberek emberré válni... Mindent meg
lehetett volna tenni lépésről-lépésre, már régen,
de az emberi civilizáció nagy többsége képtelen bármiféle
változásra - a kapzsiság és ostobaság kényelme
és arroganciája úgy győzött, hogy közben hosszú távon
halálra ítélt egy egész világot, minden élőlényét szolgának
tekintve, beleértve önmaga példányait is. A legtöbben
még ma is csak nevetnek ezeken. Azt gondolják, hogy
sérthetetlenek, nem sejtik, hogy a gyerekük gyereke talán már
az életéért fog küzdeni a szomszédja gyerekinek utódaival,
legyilkolják egymást a tiszta vízért, vagy azért,
hogy legyen mit enniük. Talán lesznek majd olyanok
akik képesek túllépni azokon a korlátolt viselkedés-mintákon,
mely az elődeik korszakaiban - a jelenben, oly büszkén hirdetik
az emberi civilizáció nagyszerűségét és felsőbbrendűségét,
miközben vakon menetelnek egy borzalmas vég felé.

Inkább írnék az mélyűrről,
a szépségéről, ott ahol az ember
még nem rombolt,
mert ahová eljutott - mint a Föld
közelében az űr: azt összeszemetelte,
bemocskolta s birtokának tekinti.
Mindig szerettem elképzelni,
hogy kipusztul az ember,
alig marad belőle néhány példány,
s rövid idő múlva azok is eltűnnek,
egyetlen példány sem marad.
Jó lenne. S a természet
rendet rak utánunk, begyógyítva
a sok sebet, horzsolást, fekélyt
az emberi fertőzés után.
A kétlábak hajdani településeit
növények lepik el,
erdő borít majd mindent,
a sok mocsok, szemét,
műanyag és méreg felbomlik,
alig néhány ezer év,
mintha itt sem lettünk volna,
a rejtett adattárolók, szerverparkok
eltűnnek, szétporladnak.
A hajdan volt primitív
civilizációnk épületeit
fokozatosan feltöltődnek
avarral, földdel,
felettük mező zölddel,
dzsungel virul újra,
a parlamentek, katonai bunkerek,
villák, kikötők
fokozatosan összeomlanak - por lesz belőlük,
melyet a szél elfúj,
az eső sárrá pocsol,
magok hullanak bele,
szavanna növi be,
a síneket a korrózió elrágcsálja,
az autópályák, repterek és erőművek betonját
facsemeték döfik át fejükkel,
egyetlen emlékeztető sem marad,
meggyógyul a Föld,
nem lesz többé év,
hónap, nap, GDP és termelés,
nem lesznek országok,
zászlók, himnuszok,
nem lesz social network,
hírműsor és piac,
nem lesz hazugság, propaganda
és vallás, zaj és háború,
a két lábra állt majmok
nyomait: talán kiássák,
néhány millió év múlva
egy vízi emlősben,
vagy bogárban létrejövő mutáció
fakasztotta értelmes lények régészei.
Azt kívánom a bolygónknak,
hogy az a kaland jobban sikerüljön!
De ha mégsem,
majd megint újra kezdi,
vagy ha nem lesz 
már ideje: a vörös óriássá
dagadó Nap fejezze be
ezt a hosszúra nyúlt mesét.
S az űrbe hajdanán kijutott
sugaraink vigyék a hírét
annak, hogy voltunk,
voltak, lettek, elmúltak
mert nem voltak képesek
túllépni árnyékaikon.

Annyi mindent elmondtak már az őszről,
nehéz írni róla, mert végül is mi egy évszak?
Fizika? Kémia? Nekünk talán, de a természetnek
csupán pillanatnyi állapota, mely úgy változik,
ahogyan a huszonnégy óra, hőfok vagy a gravitáció.
Mégis - azt gondolom: szép. Az illatok ébresztette
emlékektől gyereknek érzem magam, a közeli park
füvén földszínű levelek - klorofilljukat nem pótolta
fájuk a rövidülő napok miatt, így lett haláluk a színek
kavalkádja. Az enyhe fagy már hófehér fogsort rajzolt
a járdán heverő papírszemétnek, fehér kristályporral
hinti be a mezőket, nincs madárhang, kátrány, autóbűz,
részegek zsivaja, csak mi, s velünk párunk: árnyékunk.
Az éji futás közben érezni a kályhák, kandallók füstjének
illatát, a létem egyetlen gyönyöre a hideg marta bőrpír,
a zuhany vize alatt - égő kínom ellenére mosolygok, 
mert a többlet endorfintól alig érzem, hogy fáj. Elmúlt
nyári lombok göndöre rajzolja magát a falra, árnyak,
árnyak és árnyak mindenütt: ebből szőtt az élet - játék.

Az utca fullánkjai végén hideg szemek,
nézd a halottakat! épp randiznak, két zabálás közt,
Ez értelmetlen kollázs, alufólia lábú altestekkel,
kóbor merénylet ivással, cserepes szájú elnyomók,
férjek és babakocsik előre-hulla gyerekekkel,
Szüleik ölték meg őket, de még nem tudják,
Most csak veszik a műanyagot, ételt, energiát,
Húst hússal, autót, mobilt, számítógépet - hiszen
hivatalosan ez nem gyilkosság, végül is.
Az van amit csináltok, de legfőképpen az amit nem,
Nem kell gonosznak lenni a napi gonoszságok elkövetéséhez,
Nem kell rossznak lenned a rosszasághoz,
ezek önmaguktól működnek, csak vannak,
elég ha felébredsz és létezel: gyilkolni fogsz,
már pusztán azzal ha leveszel egy csomagolt szalámit
a bolt polcairól, napi szadista porkoláb figura,
bőr állarcát magára fagyasztva korbácsol,
most épp újra december van: karácsony. Itt lehetne
trágár jelzőkkel unalmasnak lenni,
azt a közismert valóságot tetőzni gyermeteg
ellenérzések punkos-tinédzser nyafogásával
újra és újra leleplezni: igen. A marketing tény,
de nem különleges: hiszen maga a kapitalizmus
rothad, kapzsi: mindig, naponta, percenként és kész,
azt is eladják ha ellenkezel, vagy lázadsz,
az is csak egy termék ha leszarod, az is ha
kiülsz egy táblával a nyakadban és tüntetsz,
ez itt valami olyasmi mint egy Bosch festmény
körete: ahol mindenki egyforma, pokoldísz.
Jó a levegő: kissé ködös, hűvös őszi reggel, szóval:
a kora karácsonyi vásárhangulat pompás, s bár
egyre komótosabb a piac, kicsit nehezebben eladható
a sok fa, műanyag szar és a legyilkolt állatok hullái,
de azért meglesz a haszon és a GDP. Ez nekem
személyes urna: csak bele kell halnom.
Állítólag. Ez itt az értelem civilizációja,
elvileg majdnem mindenki tud tízig számolni,
azt mondták értik a varázsigéket is,
keretbe foglalt marketing mazsolát,
lassú csípőtáncot és ami érdekből még
jött s mégis: minden erőszakos faszfejet
jutalmaz. Őrülteket választ az őrült?
Bolondot a bolondok, hazugokat a hazugok.
Nem annyira bonyolult ez a ketrec.
Okádj emberiség óriáscsecsemő,
fejed alatt a kő legyen nyíló virág,
szirmai párnák s hallod a sok tréfát? Talán.
Bebasztak az este - s most az olcsó,
rendelt pizzáktól basszusokat fingnak,
illik ehhez a szépséges ünnepi trallalához,
aludj még: az egész faszság, jól sejted,
de hogy ez? Mi a macimintás picsa élet ez,
hogyan süllyedt a primitív még mélyebbre,
a színes utcai gömbökig, a zenélő mikulásig,
és a szarvasagancsra emlékeztető akármiig,
eladom az életem: ingyen viheted! 
Kétezerhuszonkettő? Nem olyan messze, 
nők tüntetnek a szabadságért, talpig feketében,
beleuntak, hogy a hímek isten képmásának
tekintetik magukat, nincs kegyelem
egymást erőszakolva, gyilkolva
közönyön élősködik a cinizmus kényelme,
közben hazudnak: akármit, akármiről,
bármikor, akárhol. Kétezerhuszonkettő?
Gyilkolnak, rabolnak, erőszak, fogyasztás,
zabálás, tőke, piac, műanyag, műanyag?
Nézegetem a LinkedIn-en a magabiztos faszfejeket,
örülnek, hogy boldog rabszolgák lehetnek,
pénzért kiszolgálni bármit: utána meg olyanokkal
áltatni magukat, hogy törődnek a klímával,
mint a nagy bankok, vállalatok. Mára
Ők a klíma védelmezői! Röhögj velem rajtuk,
s üljünk naponta tort, az emberiség színes,
vidám halála felett, igazából nem kár értünk,
azt hiszem. Ez az evolúciós lépcsőfok
nem jött be, idő van még: majd jön egy újabb
faj ami értelmet növeszt, sok sikert nékik!

Amikor a lakás, amiben éppen laksz,
búcsúfüstöt ereget,
nem érted mi az,
mégis tudsz róla,
Közben ébredned kellene,
nem te vagy benned, lehúzod a bőrödet,
mint egy használt zoknit,
odaképzelsz egy Napot a folyosóra,
aláfekszel, pedig részeg sem vagy,
egy üveg sört rajzolsz
a vékonyka lécekből tákolt piros asztallapra,
néha kortyolod,
Ligeti Requiemjét dúdolja valaki.
A szomszédos kotorékokban még alszanak,
Odakint az utcán épp ordítanak,
az alkohol felejtéshimnusz hatása,
kiüvöltik magukból a valóság olajos,
minden zugot eltömő zsiradékát,
felrúgnak néhány kukát,
most épp nem sejtik,
Holnap estére minden újra ugyanolyan lesz,
mint akkor amikor inni kezdtek,
a józanság mindennél rosszabb,
fájó, mégis majdnem mindenünk.
Félálomban kirúgtam egyet a lábaimmal,
visszaalvás előtti rándulás,
ősi féreg-reflex
amivel egy előző evolúciós állapotban
menekülni szoktam,
mondjuk: egy skorpió rágója elől,
Fekszem a Napom alatt,
élvezem a sörömet,
ráspolyt gyárt az agyam,
börtönrácsot fűrészelne,
hallom a horkolásomat,
a fejemet nézem a vánkoson,
ocsmánynak tűnök, az
az orrnak nevezett izé kilóg a gömbből, 
oldalt tőle két mélyedés,
benne a szürkéskék körökkel,
valamiféle a tükör? Nem akarok ilyesmiket gondolni,
lábaimat a folyosó forró homokjába fúrom,
türelmesen várom amíg
a vízbojler szekrényében bikinibe bújsz,
figyelem a tengert, ezernyi
mélykék szájszélén hófehér nyelveket ráz a szél,
a háttér kókuszpálma mintás halotti lepel,
számolom az albatroszokat,
a túlparton a havas hegyek kúpjait,
Végül futáshoz készülődök,
odakint két fok van, mosolygok:
tudom, hogy ezek közül
az egyik valószínűleg én voltam,
minden rendben lesz,
túl fogod élni, lépésről-lépésre
haladva a valódinak tűnő perceken.

Minden pillanat engem felejt,
a komolyság velem együtt,
pózokkal és önzéssel átfáslizva
nevetségesek, mint azok a fontos,
régi dolgok, melyekért hajdanán öltek,
most pedig turisták sétálnak köztük
egy múzeumban s rájuk se néznek.

Vártuk, hogy végre elmenjenek,
huszonöt lehettem, te tizennyolc,
a porszívósok kiballagtak, 
láttuk a ruhájuk szegélyét,
mályva színű csíkok,
mint két cinkos:
a hátsó szobába menekültünk,
kértelek vetkőzzünk meztelenre,
úgy jobb lesz futkározni,
egy hatalmas felvonó volt középen,
mint a felhőkarcolókban,
körötte kergetőztünk, rohantál,
a feneked olyan volt mint egy szobor,
végül az egyik ajtó magától szétnyílt,
azt kiabáltad, hogy szálljunk be, mert odaát
van egy szupermarket, szalvétát kell venned,
átmentünk, odakint vártam rád,
figyeltelek a kirakat ablakából,
lábujjhegyen icikeltél a polcok közt,
a kis melleid meg se rezdültek,
a többi ember nem nézett rád,
leszegett fejjel járkáltak, majd
amikor megtaláltad a szalvétát,
felém fordulva lengetted, s
az önkiszolgálókhoz szaladtál,
volt nálad bankkártya. Lehúztad,
s rohanni kezdtél felém,
de engem addigra már kergettek,
még láttam, hogy te átbújsz egy kosártartó alatt,
begurulsz a liftbe - az ajtaja összecsukódott,
követtelek, de amikor megnyomtam a gombot,
már nem az a fülke volt amivel érkeztünk,
csak egy szimpla lift volt,
megrémültem,
leültem a folyosón és minden percben,
megnyomtam a gombot,
vártam, hogy jöjjön ugyanaz a lift,
évekkel később, még mindig ott ültem
és arra gondoltam,
hogy te a másik oldalon
a sátrunkban laksz és
várod, visszajutok egyszer,
egyre ritkábban nyomtam meg a gombot,
végül elaludtam és azt álmodtam,
hogy egy szobában vagyunk,
arra várunk, hogy elmenjenek,
kértelek vetkőzzünk le,
hogy kergetőzi tudjunk, te
megfogtad a kezem,
mielőtt mosolyogva,
levetted a pulóveredet, volt ott egy óriási
felvonó a szoba közepén,
az emberekről filozofáltunk,
végül kergetőztünk, körbe-körbe
a lift körül, néha beértelek, 
akkor megöleltél,
s közölted:
hogy szalvétát kellett venned,
a lift túlsó oldalán lenne egy bolt:
menjünk át!
Beugrottunk az első érkező fülkébe,
volt ott egy másik ajtó,
kinyílt és a túlsó oldalra
átérvén, besétáltál az ott lévő üzletbe,
kívülről figyeltelek,
láttalak a polcok közt,
és nem értettem, hogy 
miért van a lift ajtaja előtt egy
csontváz, mely az érkező
ajtók felé fordulva úgy halt meg,
mintha várt volna valamire.

Nem ember szemével nézni,

még tanulom,
felfogni más lények
autonómia és emancipáció nélküli,
hely s jogfosztott világát: növények, állatok.
A magát legfőbb lénynek kikiáltó emlőst

embernek véltem,
két lábunk és ahogyan vicsorgunk
mosolyogni, harcolni próbálva,
pörögni, lavírozni, szerepelni, 
bizonygatni igazunk, 

szavazunk, fizetünk,
utódnemzés, hősök, 

isten-képmása díj,
önmagától önmagának osztott nagyszerűség,
valójában pedig
országaink szar és vérfoltos zászlói alatt
hazugságok mentén élő mindenevők,
szerepünk szerepeit önmagunknak osztva,

szánalmas háborúink, perverz vezéreink,
az erőszak erénye, 

őrültek népszerűsége,

a hazudozás jutalmazása
vezetői, politikusi, szent, hős címekkel;
az erőszak imádata, a hazudozás
tehetségként való értelmezése,
évszázadokon átívelő hódolatunk a

magukat isten fiának képzelőknek,
képzelt isten képzelt fia,
képzelt isten képzelt papjai,
csak azért kellene elhinned egy hazugságot,
mert kellően régóta ismételgetik,
tisztelet jár
a kiválasztottként tetszelgő őrülteknek,
megvilágosodással házaló fantasztáknak,

a prófétaként viselkedő,
személyiség zavarosoknak: émelygés.
Ez itt a kétlábúak döngicsélésétől hangos mező,
a kegyetlenség, tettetés és a hazugság
állandó zümmögését visszaéneklik
az örökké éhes szájak.
Kopog az eső az ablakon, éjjeli menedékemből
visszakopogok. Kedvelem az esőt,
mert üresebbek lesznek tőle az utcák.
Az elképzelésem
arról, hogy megváltozunk,
élő részecskefelhővé: új akármi leszünk,
post biológia,
menekülés a valóságból,
felcsörlőzöm
halálfélelmem láncolatait,
az önfenntartás okozta állandó
készenlétből aludni, pihenni, kilépni.
A gondolatlényről, mely
önmagában reprezentál mindenkit.
A mélyűr felfedezőiről.
Távoliak, meseszerűek.
Nem menekülök, nem is lenne hová.
Nem gyűlölöm a jelent,
minden pillanat szükség,
ha változni fogunk Ahhoz a Ez is kell,
nem az igazság akarása
miatt változtunk soha,
a valóság kényszere
gyógyító,

így a kapitalista primitivizmus
opportunista és cinikus bitangsága,
a hálózatok és adatipar korszaka,
az erőszak imádata,
a vallások,
a pénz kultusza is
eltűnhetnek majd,
feltárásra váró leletekké zsugorodva,
hogy végül ne csupán a rendszer,
az ember is változzon,
egyfajta mesterséges evolúció.
Nem tudok semmit,
jósolgatni
csalás lenne,
csak feltételezem,

amíg testhez, élethosszhoz,
szükséghez és a időhöz vagyunk kötve,
addig ugyanez a borzalom marad.
A pókhálókat nézem
a falak hajlataiban, rövideket
lengenek lassan.
A huzat hárfázik rajtuk,
jó volt létezni, s jó
elfelejteni ami vagyok,
nem a testem,
idegsejtjeim,
lélek-kitalációim,
s nem is az életnek
nevezett kémiai reakciók
hanem:
részecskék mozgása voltam,
ugyanúgy mint minden,
ugyanaz mint minden,
az érzékszerveim
iterációja: s életnek hívtam azt,
mi értelmezhetetlen volt,
oly gyakran
csodának,
isteninek, ördöginek látjuk
az ismeretlent,
s amíg valaki meg nem fejti,
fel nem tárja,
isteneket adunk az ismeretlenhez,
mert az egyszerűbb mint gondolkodni,
és elfogadni azt,
hogy nem vagyunk kiválasztott,
mesebeli istenek képmásai,
hanem csupán
szánalmas lények,
egy bolygó felszínén sodródva,
apróbbak a világegyetemhez képest,
mint egy kupac kutyaszarban
egy baktérium.

Soha nem szabadna megtörténniük
azoknak a dolgoknak, melyek felé
csak állal szoktunk mutogatni,
amiket elkövettünk s amiket velünk tettek,
összefüggéstelen lélekrák esőcseppek
vékonyka vérerekké összekapcsolódva,
mint a Mosogató melletti ezüstös járdán
kéz a kézben sétáló ovisok - zajolva, nevetve,
talán a tegnapi morzsákat majszoló atkákat
lesik, vagy a vízcseppekbe tapicskolnak,
hogy végül a pult végénél beszálljanak a
rácsos tartóban hetek óta aszalódó alma-léggömbök
apró kosaraiba s a szellőzőn át: kirepüljenek.
Anyámmal álmodtam, szokatlan időpontban
telefonált, megrémültem, hogy baj van,
sírt, már nem emlékszem miért,
januárban lesz hetven, én meg annyi
mint amennyi ő volt a rendszerváltás után,
amikor megnyitották a falu első vegyesboltját,
milyen fiatalnak láttam,
erősnek tűnt. A kilencvenes évek
az én purgatórium féleségem,
elhittem a szabadság lehetőségét,
és annyi mindent az szabadság és piac erejétől,
a változás lehetőségén át az irodalom erejéig.
Csupa delejes faszságok, nyomorultaknak.
Anyunak pedig azóta se mondtam, hogy szeretem
mert soha nem hallottam tőle hogyan kell.
A kék pöttyös és sárga alapon fehér
pöttyös bögréink a pulton várakoznak,
elszámolok tízig, mert nem tudom
melyik albérlet, melyik szobája ez,
zoknik a földön,
ruháim szerteszét,
A barna pulóverem a bárszék mellett,
mellső lábait maga elé rakva figyel,
a bokszkesztyűim hanyatt fekve szuszognak,
vaskos fél karjaik mellükön,
vörös pufijaik akár egy borviráglény orrcimpái
a konyha felé meredve szimatolnak.
Minden lépésnél várom,
hogy a Föld közepe felé zuhanjak,
de soha nem történik meg,
a végtelen várakozás pánikhegedű-szólója,
alakot váltunk,
mások leszek,
többé nem ismerjük meg téged,
ahogyan engem sem,
akik voltunk azok már nem lehettünk,
a szavainkat úgy felejtetted el,
mintha soha nem mondtuk volna ki egyiket se.
Még emlékszem rád,
mégsem tudnám leírni,
hogy milyen voltál,
de ha ránézek a park fűjére,
vagy egy esetlenül togyogó varjúra,
azok megidéznek,
azt hiszem, hogy az ártatlanság az
értelmezhetetlen fogalmak egyik klasszikusa,
s álmomban nem csak úgy tűnt - ott tudtam:
... és persze ez fajta bizonyosságom
a hülyék legfontosabb ismérve.

Szemek papírból a sötétben,
félig fekve ülök a matracon,
két vánkos fejem alatt, esetleg három,
elválasztók a hideg faltól,
éjjel kettő óra hét,
a bojler nemrég kapcsolt fűtősre - mert zizeg,
szemek a krepppapírpuha sötétben,
Morton Feldman jajveszékel a laptop kürtőiből,
fél egytől vagyok életben,
feküdtem, válaszolgattam a tárgyaknak,
a radiátor a hasfájásomról kérdezett,
érdeklődött a tükrös szekrény is,
a ruhaszárító arcán láttam, hogy ő is válaszokat vár,
itt hagylak benneteket - suttogtam,
egy hónap múlva ilyenkor már
másik ország, város, másik albérlet - ti itt maradtok,
lassú melódiák odakintről,
hiányozni fogsz - mondták,
Meredith Monk melódiája hümmögött,
lavórnyi ó-kat képzelek az éneklő szájak helyére,
majd elmúlik "akár a választásaid következményei",
gondolom,
kopár szigeten magányos sirály vagyok,
elrepülök kávét főzni, meztelenül - ahogyan szoktam,
csak tollakban, szép fehéren, 
sweet, mondja John Cage
a négy fal között jó barátodként,
teljesen idejétmúlt vagyok amióta vagyok,
meleg-zoknik reggelire,
alvászavar éjjelire,
papírszemek sötétből,
kallantyúk a mennyezetről,
porcicákat feszítettek rájuk a nappalok,
egy és még egy, ez itt:
a mocsokbolygó szörnylakókkal,
én pedig egy közületek,
a szégyen nem tesz különbözővé,
újra Feldman és Joan La Barbara,
könnykoprsóból kikopogó zongorahegedűk,
olyan szépek - egyszerűen,
lassan készülődök futni,
összeválogatom a ruhákat,
az éjjelfutók szertartása,
a sötét, üres utcák, fülhallgató és fejlámpa,
tervezek:
a Sandpit Lane felé indulok,
majd a Marshalswick-on a golfpályák felé,
közben figyelek,
ha szuszognál emelkedne a pokróc,
de lapos, nem vagy ott,
papírszemeim lehunyva a sötétben,
látlak meg nem született kislányom,
látlak elveszett kutyám,
látlak semmim,
befűtök és teszek érte,
hogy végre kotyogjon a kotyogó,
várom, hogy elmúljon
a részegeket hazaszállító taxik zúgása
eltűnjenek a villogó rendőrautók,
legyen csend,
a tejesemberek és az én időm,
a rókák szemeinek ideje,
csak a saját légzésemet figyelem majd,
a világ a fejlámpa aurája lesz,
és nem lesznek emberek.

Kivette magából a levegőt,
mintha csak egy hűtő lett volna,
közben nem tudom ki lépkedett előttem,
egyre csak rajzolja a házakat,
tetőkkel, kéményekkel, C alakban lógó
gyerekes függönyökkel, aludtam volna,
de nem hagyott:
zavartan mutogatott, hősökről pofázott,
ha nem voltam lelkes, leguggolt,
pénzt szart, szakmai karriert pisált,
felnyaltam, tovább sétáltunk,
megnyugtatott és azt mondta,
hogy sikerülni fog: megmentjük
a bolygót, nem lesz baj, pozitívnak
kell maradni és harminc éven belül
megoldódik minden: nem leszünk
gyilkosok, fajok ezreinek kipusztítói,
nem leszünk többé gombás fertőzés
a bolygónk bőrén, kitakarítjuk
a sok mocskot magunk, őseink
után, unokáink elől, lehűtjük
a légkört és a kapitalizmus,
információrablás és a Pénzisten
átalakulnak, megszűnnek -
megváltozik minden.
Tudtam, hogy hazudik és magában
épp interjút ad, élvezi, hogy
hisznek neki, kedvelik: miközben
azt hadarja amit hallani akarnak,
ha létezne ördög, akkor ilyen lenne?
Mosolyogva ültem, körtét ettem,
leszoktam a híreikről, médiáról,
nem figyeltem
többé, mert az volt a gyengéje:
az ignorálás. Ettől jelentéktelen
és nevetséges lesz: helyére kerül.

megszűnt az a folt, ott a fejedben 

hideg ujjak egymáshoz dörzsölt, kérges dallama,
ez itt körülöttem: egyberohad és csak táncolnak,
a kétlábúak mutogatják a fogsorukat, vajon
elmúlik majd egyszer ez a ragály?
a négykerekű búgóikban odakint sorjáznak,
az önmaguk által felmagasztalt önmaguk
és a saját maguk által csodált énjeik mindenhová
magukkal cipelik a hazugságokból szőtt istenmeséket,
meg a pénztárcákat és
az elnyomást, a kapzsiság oltáron álló adok-veszeket.
Elosztottak mindent,
el sem tudnák képzelni,
hogy azok a hegyek,
erdők, az a föld vagy a tenger valójában nem az övék,
nem is értik, hogy mindaz amit hordákba
verődve bitorolnak és országnak,
nemzetnek vagy templomnak nevezik mind ócska,
ósdi és szánni valóan primitív kompozíciók csupán,
és igen, táncolnak és mutogatják milyen szépek, okosak,
rázzák és a lóbálják, nameg
eszik és eszik és eszik, iszik és menetel,
közben legyilkol, elvesz és kitermel, kivág és levág,
elad és megvesz, ítél és hazudik.

 
Lassan világosodik odakint,
zavar, hogy bármennyire koncentrálok,
nem tudom érezni azt,
ahogyan a planétával együtt száguldok az űrben,
szomorú, hogy nem tudom megszámolni
az ujjvégeimnek nevezett anyagban az atomokat,
itt kell léteznem, ebben a nyomorúságos majomvilágban,
ahol milliárdok nőnek fel úgy,
hogy még mindig istenekben hisznek,
ahol a középkor keveredik a mobilkommunikációval
és ahol a rablógazdaság addig működik majd,
amíg az utolsó csepp olajat,
utolsó szisszenésnyi gázt,
utolsó grammnyi szenet, kobaltot
bele nem tömték a vicsorgó pofájukba,
ahol vágóhidakon ölik a többi alacsonyabb rendűnek
kikiáltott élőlények millióit,
hol politikusnak nevezett alfák vicsorognak
mindenféle színes felületről,
meg ahol minden marketing. Meg pénz.
Meg a többi. 
Ez az egész teljes őrület,
ha az űrből nézhetném,
talán egy fura fertőzésnek tűnnénk egy bolygó felszínén,
vagy sejtburjánzásnak áttétekkel,
esetleg valami ragadozó amőba-rétegnek,
ami mindent felzabál,
de sajnos nem tudom,
minden egyes percben itt kell léteznem
és elviselnem a hazugságok természetessé
lett folyamatait, meg azt a fajta ostoba kapzsiságot,
ami lassan és folyamatosan adagolva
negálják az értelmet, nem tehetek mást,
csak csendben figyelem, közben arról álmodok,
hogy minél hamarabb túl legyek az egészen.

 este lánc, szétkarmolt multifermentált ujjak,
dicshülnek, zöldet esznek az őszbe könnyesedett fák karjairól,
múltkor és ebben a percben, van olyan, hogy megismernek?
szétforgácsolt látómezőkön járkálnak a cipők,
gyúrják a gyurmajárdát és könyveket számolnak magukban,
azt a nullát és azt a magányt,
melyből olyan képzethúst perzsel a cincogó telehold,
hogy az ég könnyes,
chilis parkópánkója ülve féreggé avanzsál és hagyja,
hogy a park lezárt bejárata mellé szarjon a magányos magány.
Ebihalak születnek a sikolyokból,
megeszi őket a kisöprött, szőrökkel behintett pólós faszfej,
akármit üvölt, akármin pötyög, akárkivel egybeokád,
nem változtat semmin, olyan marad az ég alja mint volt,
a Göncöl se lesz görbébb,
ahogyan a félkegyelmű szemek se oltanak magukba több kellemet,
csak rozsdásodik az Úgy van,
és nem tud már szebb lenni, mint marad ha hagytad,
simogatást a válladra qr-kódolja,
sűrű havazásról mesél ha megkéred,
mondja volt olyan, térdig jártak a fehér fagyott vízben,
répából faragták azt ami anyunak volt a legszebb férfiagancs,
még lett volna valami,
egy vagy több - de nem várt tovább,
végül az maradt belőle: a csepp, a gondolat,
a koporsóba zárt szarkaláb.

olyan voltam, elemebb - szértközi dúvályó,
sarkallatos pihegések közt, rólad manipuláltam,
ezer csendet fújtak a fák és csak rágódtam lombjukon,
szagot hagyott a margó, melyet magad után húztál,
sebtedben - te léfó, te mómó: ujjacskás mérő,
ahol egyhúsz volt a szorzat, aludt a vágy,
csend maradt utánam: vers-utáló lófasz paródia,
melyet leróttál, így igen: az pontos. Mint
minden szóktól hemzsegő, enyészetté olvó máz,
mely úgy hagy ott mint, álom volt: A fontos.

Voltak olyan időszakok az életében amikor sokat olvasott, szinte azokból élt amit a szeme beengedett az agyába, hogy ott tudásként, élvezetként, híg cicafosként, arcodra spriccelt ondóként vagy épp akként amiként az: toporzékoltál, hogy mindez s minden lerakódjon benned, de természetesen semmi nem rakódott le, vagy segített rajta, mondhatni közhellyel vagy anélkül, ugyanaz maradtál - májfrend, ohh, pedig be sokszor tettél esküt magadbanbeszéli perceid soronként pettyegő lépési közt, hogy többé nem elmélkedel(dsz) és gondoldol(dsz) olyasmiken, afféle dolgokon, melyek túlmutatnak az ezredmásodpercen, amelyben úgy vagy, hogy azt még fel bírod fogni: időként - na persze nem tudtad, hogy a gondolkodás, máj-barát, az sajnos olyan mint a pia, vagy akármelyik függőségre hajlamosító szer - ha rákaptál, rábasztál, nincs tovább, mostantól egész életedben gondolkodni, vágysz s élvezni akarod, hogy azt gondolod: gondolod, tudod, tanakodsz, rájöttél valami újra, s mindezzel minden másodpercben milliónyian ugyanígy vannak, s voltak mindig és köztük oly sokan hozzád hasonlóan önmagukat ölelve azt hiszik kigondoltak valami lufisat, pompázatos és másokat elkápráztató nagy dolgot, pedig nem, de ha tudnák belehalnának? Nos, Ez itt, aki elvileg egy Én például soha nem értette a gőgöt - ahogyan a büszkeséget sem, leginkább az elme s a Self védelmét, sőt önvédelmét látta ezekben, mert ugye: ha valaki tudná, hogy szart sem ér és teljesen hülye, akkor megszűnne annak lenni, aki addig volt amíg ezeket nem tudta, s mert a színpad, ahol alakítania kell minden nap előbbre-valóbbnak véli a nem-ostobaságot, ezért...na persze, na persze, ez közel sem ennyire szimpla, s talán nincsenek is emögött átgondolt tervek, mély gondolatok és nem is megtervezett, csak történik - mondhatni: így van, eképpen lesz-volt és ebből a sokféle öntudatlan, mindenfélét akaró emberből álló - országnyi, kontinensnyi, planétányi elmekórtani intézet csak pöfögi és böfögi magából ezt a sok, mit is? Nem tudom. Az életet? A magabiztosságról jut eszembe. Valamelyik nap volt itt egy szállító, magyarul beszélt, vélhetően a "magyarnak" nevezett csoportba tartozónak sorolja magát, hozta-vitte a bútorokat, közben hallgattam őt és ámulva figyeltem a azt a magabiztosságát, ahogyan lenéző fölénnyel beszélt az általa más csoportba tartozónak aposztrofált "bevándorlók"-ról, ámultam a minden önreflexiótól mentes felsőbbrendűségi érzésén és amikor húzogatta a bútorokat és a dobozokat az autója rakterében és ahogyan csak mondta, mondta, hogy a "az afrikaiak meg a pakisztániak idejönnek blablabla blabla, meg, hogy nem kell a PC, meg, hogy ez itt dekadens és mindenki ostoba" - egy nyilas karszalagot képzeltem a karjára, ahogy ott hadoválta a rasszista, ál-életbölcs elméleteit, olyan volt mint egy abszurd színdarab szereplője, úgy álltam a furgon szétnyitott hátsó ajtói előtt, mintha egy olyan előadáson lettem volna ami csak nekem szólt, s a végén majdnem tapsoltam, amikor mindent a helyére rakott és elbúcsúzott a fajmagyar, árja szállítófiú - csak hümmögtem: azt hittem, hogy igen - vannak akikből szörnyeteget kreál a sors - még akkor is ha nincs látható, valós ok, s az ilyen szörnyetegeknek az életében végül az marad örömként, hogy másokat bántsanak, kínozzanak, lefele soroljanak. A mindennapi pokol? Nem hinném, hogy létezne pokol, ez egyszerűen csak az egyik szükségszerű következménye annak, hogy tökéletlenek vagyunk. Az élet - ez így folyik, így történik mióta öntudatra ébredt az első embernek nevezhető lény és nincs mi felett töprengeni, merengeni és általános érvényű maszlagokat gyártani: inkább csak figyelni kell, mert végül és valójában csak az az egy marad, hogy figyelsz és jegyzetelsz - mintha magad is egy nagy realista író-főbob lennél, aki előtt nem marad titokban ha valaki fikaevés közben maszturbál egy döglött macska teteme előtt, vagy fasiszta ideológiát hajtogat magának még szép, színes szalvétából is, esetleg egy tévében ül és politikust alakít, mert gyerekkorában túl sokat hallgatta, hogy "zseni vagy kisbogyóm!", vagy rosszabb eseteben azt, hogy "te egy utolsó szar, ostoba barom vagy!" - mert ez utóbbi esetben esetleg a szociopátiája mellé még szadizmus is párosul - bár ezt az elsőnél sem lehet kizárni - ugye, Donald? A gondolkodásból fakadó elmélet-gyártás kényszere olyan mint az addikció, jobb leszokni róla és csak a figyelést meghagyni belőle, s bár ez az utolsó mondat akár önmaga cáfolataként is értelmezhető, azért azt tudni kell, hogy mindez teljesen mindegy. 

Rég volt ehhez hasonló zivatar,
St Albans dombjai közt kötéllétrák lógnak az égből,
s miközben az egymáshoz fércelt, szürkés felhők fényt esznek,
vidáman a dombok közé hugyoznak. 
Talán Október van, a sokadik kiürített albérletben
a hajnal búbját cirógatom: most épp három évnyi 
emlék, árny meg nevetés marad utánunk, az újabb
országváltás egyszerű alsónadrág csere, ez itt
lekerül - s feljön majd az új: ismerős, hasonló,
mert minden: végül ugyanaz az emberféle
groteszk, melynek egyetlen értelmét
ömaga megszüntetése adja.

"Az olyan gömbök, igen. Meg a megszámlálhatatlan és öntudatlan parádék, nézni a műsort egy ablakból, egy járókelő épp feldarabolja a másikat - ilyen merevképféle egy tenyérre felskiccelt disztópiából. A jelenvaló és a többi szokásos máguskodó félrebeszélés, az olyan dolgok gátlástalan taglalása, melyekről fogalmad sincs és ezt pontosan tudod, de teszed, mert azok a faszfejek ott előtted kacagnak rajtad és te a bohócuk szeretnél lenni, mert jól jön a hátkapargatás, fülvakargatás és olyan kábulatosan csillámporral behintett térben lebegsz ha pillantást tálalnak előételnek. Nos, úgy. Azt mondanám, hogy az ott, amit úgymond: megteremtettél, nem több mint hamisítatlan okkultizmus tudománynak álcázva, olyasmi mint a kiragadott emlékek mágnessel történő mozgatása - műegér rángatása a plasztik macskák előtt, sétálgató, sorjázó, burjánzó gátlástalanság." - ezt gépelte és úgy érezte, hogy az ott már legalább nem destrukció, inkább csak egy különleges státuszú degeneráció, amit mindenek elé helyezett annak a tudat-résznek az irányítása, mely azért a világért volt felelős, melyben azt modellezte, hogy hogyan alakult volna a történelem akkor, ha a kétlábak múltjában alacsonyabb értékekre állítja azokat a paramétereket melyek testi és tudati szenvedést okoztak a többségnek, s melyet csak azok élveztek, akiknél szélsőséges agyi elváltozások - s talán emiatt is viselkedésbeli mintázat eltérések voltak mérhetők. 
"Hogy mi lkfdjh bajunk a világgal, hogy olyan, mindjárt kezdődik a reggel és a szövegszemét önmagába fordult cinizmust tartalmazva kiokádná magát ha a gondoltként értelmezett ii-létének lenne szája, szigorúan úgy értve, mint egy lehetőséget." - sérelmezte.
"A gondolat és az eszmélet - a két túlárazott, túlbecsült attribútum az értelmed mellett." - mondta miközben megnyitotta a vízcsapot, mely-ből-a-víz-soha-nem-jött. Hiszen csupán képzeletben volt odaszerelve, ahogy a víz molekulái sem voltak ott. Mosogatni készült, de várni fog még néhány másodpercet, hogy a tegnap estétől a csőben maradt hideg víz kifolyjon és lassan utat engedjen a bojlerban lévő meleg víznek. "Úgy képzelem, hogy megint ugyanaz történik, ebben a témában is a mennyiség a legfőbb kerékkötőnk. A mennyiségek fogságában létezünk, azt érezzük, hogy minden ami méretben eltérő az evolúciónk alatt megszokott megszokottól az bűvös, bűnös, értelmetlen és érthetetlen, mellékesen pedig ijesztő és gyakran nem bírjuk elképzelni sem." - folytatta, miközben a szivacsot olyan óvatosan forgatta a pohárban, mintha törletet venne egy sebből. "Tudod, emellett a legtöbb képességünk túl van értékelve." - folytatta és képzeletben mosolyoghatott, mert a szemei holdacska alakúvá váltak s tudta ilyenkor elégedett szokott lenni. "Az értelmünk, érzelmeink, eszméletünk - mind, mind túl lettek becsülve. A valóság az, hogy az egyetlen valódi erényünk az absztrakciós képesség is csupán azért fejlődött ki, mert annyira korlátoltak vagyunk, hogy a leginkább hatékonyan ezzel a képességgel tudjuk felmérni a valóságot. Valójában annyira a saját méret-világunk rabjai vagyunk, hogy ha például egy köb-katicabogárnyi tér részecskéit kell megszámolnunk - kudarcot vallunk, mert nem vagyunk rá képesek, hogy a saját méreteinktől elszakadjunk, s így - mivel azok a parányok kívül esnek a mi megszokott élet-intervallumunkon: nem értjük, nem érzékeljük a dolgokat ezen kívül s azt gondoljuk, hogy lehetetlen megszámolni a milliárdszor milliárdnyi részecskét, mert nekünk nincs rá érzékszervünk, s bár ez nem szabály - ez csupán a saját korlátunk, mert már önmagában a számok és a számolás megléte, vagy az idő mérése is csak a saját határok közé szorult képességeink hiányának kiküszöbölésére jöttek létre - s nem azért, mert tényleg léteznének számok, vagy az idő." - mondta és elzárta a vizet. "Kész." - közölte csendesen, közben a bal kezének mutatóujjával megigazította a mosogatószivacsot, mert ferdén rakta a helyére - épp csak megbökte s az visszahuppant a tartóban a helyére. Rendféle lett. Mert a valódi számolás képessége helyett hozzávetőleges értéket számolunk, becslünk és valószínűséget kalkulálunk minden olyan esetben amikor a newtoni almán kívüli világ-részek fizikájában kell eligazodnunk.
"Azon tanakodtam, hogy miért olyan ijesztőek az emberek és eddig csak annyira jutottam, hogy pusztán azért, mert léteznek." - kiabálta ki a fürdőszobából.