képek, betűk

Nem ember szemével nézni,

még tanulom,
felfogni más lények
autonómia és emancipáció nélküli,
hely s jogfosztott világát: növények, állatok.
A magát legfőbb lénynek kikiáltó emlőst

embernek véltem,
két lábunk és ahogyan vicsorgunk
mosolyogni, harcolni próbálva,
pörögni, lavírozni, szerepelni, 
bizonygatni igazunk, 

szavazunk, fizetünk,
utódnemzés, hősök, 

isten-képmása díj,
önmagától önmagának osztott nagyszerűség,
valójában pedig
országaink szar és vérfoltos zászlói alatt
hazugságok mentén élő mindenevők,
szerepünk szerepeit önmagunknak osztva,

szánalmas háborúink, perverz vezéreink,
az erőszak erénye, 

őrültek népszerűsége,

a hazudozás jutalmazása
vezetői, politikusi, szent, hős címekkel;
az erőszak imádata, a hazudozás
tehetségként való értelmezése,
évszázadokon átívelő hódolatunk a

magukat isten fiának képzelőknek,
képzelt isten képzelt fia,
képzelt isten képzelt papjai,
csak azért kellene elhinned egy hazugságot,
mert kellően régóta ismételgetik,
tisztelet jár
a kiválasztottként tetszelgő őrülteknek,
megvilágosodással házaló fantasztáknak,

a prófétaként viselkedő,
személyiség zavarosoknak: émelygés.
Ez itt a kétlábúak döngicsélésétől hangos mező,
a kegyetlenség, tettetés és a hazugság
állandó zümmögését visszaéneklik
az örökké éhes szájak.
Kopog az eső az ablakon, éjjeli menedékemből
visszakopogok. Kedvelem az esőt,
mert üresebbek lesznek tőle az utcák.
Az elképzelésem
arról, hogy megváltozunk,
élő részecskefelhővé: új akármi leszünk,
post biológia,
menekülés a valóságból,
felcsörlőzöm
halálfélelmem láncolatait,
az önfenntartás okozta állandó
készenlétből aludni, pihenni, kilépni.
A gondolatlényről, mely
önmagában reprezentál mindenkit.
A mélyűr felfedezőiről.
Távoliak, meseszerűek.
Nem menekülök, nem is lenne hová.
Nem gyűlölöm a jelent,
minden pillanat szükség,
ha változni fogunk Ahhoz a Ez is kell,
nem az igazság akarása
miatt változtunk soha,
a valóság kényszere
gyógyító,

így a kapitalista primitivizmus
opportunista és cinikus bitangsága,
a hálózatok és adatipar korszaka,
az erőszak imádata,
a vallások,
a pénz kultusza is
eltűnhetnek majd,
feltárásra váró leletekké zsugorodva,
hogy végül ne csupán a rendszer,
az ember is változzon,
egyfajta mesterséges evolúció.
Nem tudok semmit,
jósolgatni
csalás lenne,
csak feltételezem,

amíg testhez, élethosszhoz,
szükséghez és a időhöz vagyunk kötve,
addig ugyanez a borzalom marad.
A pókhálókat nézem
a falak hajlataiban, rövideket
lengenek lassan.
A huzat hárfázik rajtuk,
jó volt létezni, s jó
elfelejteni ami vagyok,
nem a testem,
idegsejtjeim,
lélek-kitalációim,
s nem is az életnek
nevezett kémiai reakciók
hanem:
részecskék mozgása voltam,
ugyanúgy mint minden,
ugyanaz mint minden,
az érzékszerveim
iterációja: s életnek hívtam azt,
mi értelmezhetetlen volt,
oly gyakran
csodának,
isteninek, ördöginek látjuk
az ismeretlent,
s amíg valaki meg nem fejti,
fel nem tárja,
isteneket adunk az ismeretlenhez,
mert az egyszerűbb mint gondolkodni,
és elfogadni azt,
hogy nem vagyunk kiválasztott,
mesebeli istenek képmásai,
hanem csupán
szánalmas lények,
egy bolygó felszínén sodródva,
apróbbak a világegyetemhez képest,
mint egy kupac kutyaszarban
egy baktérium.