képek, betűk

Soha nem szabadna megtörténniük
azoknak a dolgoknak, melyek felé
csak állal szoktunk mutogatni,
amiket elkövettünk s amiket velünk tettek,
összefüggéstelen lélekrák esőcseppek
vékonyka vérerekké összekapcsolódva,
mint a Mosogató melletti ezüstös járdán
kéz a kézben sétáló ovisok - zajolva, nevetve,
talán a tegnapi morzsákat majszoló atkákat
lesik, vagy a vízcseppekbe tapicskolnak,
hogy végül a pult végénél beszálljanak a
rácsos tartóban hetek óta aszalódó alma-léggömbök
apró kosaraiba s a szellőzőn át: kirepüljenek.
Anyámmal álmodtam, szokatlan időpontban
telefonált, megrémültem, hogy baj van,
sírt, már nem emlékszem miért,
januárban lesz hetven, én meg annyi
mint amennyi ő volt a rendszerváltás után,
amikor megnyitották a falu első vegyesboltját,
milyen fiatalnak láttam,
erősnek tűnt. A kilencvenes évek
az én purgatórium féleségem,
elhittem a szabadság lehetőségét,
és annyi mindent az szabadság és piac erejétől,
a változás lehetőségén át az irodalom erejéig.
Csupa delejes faszságok, nyomorultaknak.
Anyunak pedig azóta se mondtam, hogy szeretem
mert soha nem hallottam tőle hogyan kell.
A kék pöttyös és sárga alapon fehér
pöttyös bögréink a pulton várakoznak,
elszámolok tízig, mert nem tudom
melyik albérlet, melyik szobája ez,
zoknik a földön,
ruháim szerteszét,
A barna pulóverem a bárszék mellett,
mellső lábait maga elé rakva figyel,
a bokszkesztyűim hanyatt fekve szuszognak,
vaskos fél karjaik mellükön,
vörös pufijaik akár egy borviráglény orrcimpái
a konyha felé meredve szimatolnak.
Minden lépésnél várom,
hogy a Föld közepe felé zuhanjak,
de soha nem történik meg,
a végtelen várakozás pánikhegedű-szólója,
alakot váltunk,
mások leszek,
többé nem ismerjük meg téged,
ahogyan engem sem,
akik voltunk azok már nem lehettünk,
a szavainkat úgy felejtetted el,
mintha soha nem mondtuk volna ki egyiket se.
Még emlékszem rád,
mégsem tudnám leírni,
hogy milyen voltál,
de ha ránézek a park fűjére,
vagy egy esetlenül togyogó varjúra,
azok megidéznek,
azt hiszem, hogy az ártatlanság az
értelmezhetetlen fogalmak egyik klasszikusa,
s álmomban nem csak úgy tűnt - ott tudtam:
... és persze ez fajta bizonyosságom
a hülyék legfontosabb ismérve.