képek, betűk

Álmodtam rólad. Gondtalan, sima arcod
Nem csak fénykalitkád volt, Ismeretlen élet
A szemközti ablak függönye mögött
Álmodtam rólad. Egy messiás arcú jegesmedve
voltál, a bundádon soha nem látszódott
a tegnapi áldozatod vére. Felszabadult, szelíd arcod
csupán egy koncepció volt, Nem tudhattam
mit gondolhatsz a kozmoszról, Idegen amott,
a felettünk lévő lakásban lélegző, Ordítasz.
Jajveszékel a zokniba rejtett bánatod, Ráncaid gyökerei,
olyanná tesznek mint egy repedezett, ódon festmény,
bőröd a firnisz, a keményre száradt lenolaj,
Álmodtam rólad, Budapesten voltam, mondjuk
tőled 210 méterre, 25 centire és 8 milliméterre
a Bajvívó utca végén, Gyönyörű, kipihent arcod
egy félmosollyal bámult rám a sötét udvar túlfeléről
egy pillanatig megértettelek, Téged - ott átellenben,
éreztem a kávéd illatát, az undorodat a munkád,
a szomszédaid, politikusok és a járókelők iránt,
Egyedül voltál, tán a konyhában, nem sejthetted,
hogy valaki figyelhet az udvar túlsó feléről,
miközben a szemközti ablak mögött a fényben láttalak,
a mi ablakunk üvegén a saját arcom engem nézett, én voltam Te,
De tudtam, hogy akár Te is lehettél volna én, Kócos haj,
zavart szemek, Lilára fagyott száj, ráncnövesztő gondok,
Ugyanaz az ismétlődés. Álmában rángó, meséket vágyó szemeid,
Te aki a Széllkapu park bokrai közt alszol,
én aki a konyha földjén egy hálózsákban, Ő, meg egy régi
gyapjú pokróc alatt, amit a nagyanyja utolsó ajándéka volt,
A sötétben egyformák az ocelotok és a galambok, titkos
szenvedéseikről hallgat magányuk: maga a lét,
magyarázat nélkül, olykor sírva fakadó, ártatlanul érthetetlen,
Az a fénykeretes szemközti ablak csupán egy seb a sötéten,
amikor begyógyul újra összeforr, ugyanolyan lesz,
akármi tehetek, akárhová, bármerre mehetek,
Én leszek az összes szobában, születés és haldoklás közben,
túlszaporodva, vagy jegesmedveként bandukolva
a hó friss, fagyott bőrén: ő, te és én: a mérgezett patkány,
a sokféle magány, bezárva fénylő börtöneikben.