képek, betűk

Lemegyek sétálni a Verulamium parkba,
szeretem ha a bolygót ilyen szögben éri a napfény,
a kétlábúak télnek nevezik,
valamiféle barbár ünnep is közeleg,
ilyenkor nyugodtabbak, mert szabadságot,
bónuszt kapnak és az üres perceiket
kitölti a felfokozott fogyasztás. Több
vásárlás, több zabálás - beteljesült álmok.
A parkban a tó és a Ver folyó
néhány méterre vannak egymástól,
éjjel ölelkezni szoktak - a folyóra boruló fák ágai
cirógatják őket. Vizüket az éjszakai hideg
már áttetszővé hűtötte,
az algák ködfátyol ruháját eltették nyárig.
Halaikat sem látni már,
mélyebb részekre vonultak.
Domolykók, keszegek és
a csíkos sügerek. Ősszel,
olykor kijöttem hajnalban,
s fejlámpával figyeltem
ahogyan csoportokba verődtek.
A madarak többsége itt maradt,
elöl a hídnál kávébarna foltos fiatal hattyúk,
gyakran csak a seggüket látom,
miközben az iszapból csipegetnek.
A barátrécék tavasszal a Ver
vizére hajló ágak közt fészkelnek,
megfigyeltem a vigyázó tojót,
később a kikelt fiókákat,
majd amikor úszni tanultak,
ilyenkorra magányosan úszkálnak,
s ha kedvük szottyan egy sétához,
áttogyognak a folyóból a tóba,
vagy vissza, egykedvű arccal seggest ugranak.
Könnyű összekeverni őket a kanalas récékkel,
sejtem, hogy melyik-melyik lehet,
de mint koca madarász: csak tippelek.
A leginkább Gémecskét kedvelem,
Ő sokáig egyedül volt,
de most már ketten vannak,
két szép szürke gém,
sokáig alszanak, szinte mindig magányosan, 
egy alkalommal láttam együtt repülni őket,
boldognak tűntek, szinte pajkosnak,
mégis azóta: ugyanúgy egyedül vannak,
tegnap egyikük a hideg vízben állva aludt,
a tó végi kis hídtól alig néhány méterre.
Próbálom elkerülni a kutyasétáltatókat,
a kutyák kedvesek,
néha megszagoljuk egymást ha egy-egy hozzám szalad,
de a "gazdá"-nak nevezett főemlősöktől félek.
Már csak egy hét és St Albans-t is elhagyom,
próbáltam összeszámolni hány albérletben éltem eddig,
sikerült, de volt amire nehezen emlékeztem.
A parkban, a római falak mentén sétálva,
alkalmanként megállok, s megkísérlem
elképzelni, hogy a római katonák,
ebben a távoli helyőrségben miként élhettek?
Akkoriban még őserdők, lecsapolatlan
mocsarak vették körbe őket s úttalan mezők
borították Hertfordshire dombjait.
A nyáron jégmadarat is láttam a víz
fölé hajló, közép-magas ágak közt,
halakra lesve, csőrét lándzsaként
lógatva maga előtt. Egyszer, gyerekkoromban
találkoztam eggyel - örültem a viszontlátásnak.
Mostan már nincs itt, távoli vidékre vándorolt,
ahol talál halivadékot, de tavaszra visszajön.
A kedvenc talányaim a vízityúkok,
elképesztő a lábuk,
azt hiszem: ők űrlények,
ahogyan a tappancsaikkal lépkednek,
úgy hiszem másik bolygóról érkeztek,
olykor együtt sétálnak
a csigaforgatókkal - ezek úgy menetelnek,
mintha épp hadba vonulnának.
Csinálok egy nagy kanyart,
a Szent Mihály templomnál
a Fishpool street felé,
próbálom kerülni az embereket,
rémisztőek. Nem tehetek arról,
hogy az a valóság: kártékonyak vagyunk,
akkor is ha nem tudunk róla,
akkor is ha tudunk,
mert ez a mennyiség,
ez a sokaság,
az az erő és pusztítás,
amit egészként művelünk,
majdnem teljesen elpusztította mindazt,
amit ma már csak nyomokban látni,
az efféle parkok is, csupán mesterséges tájak.
Szóval, nem akarom látni,
ahogyan a főemlősök legfőbbjei
épp iskolába cipelik a kölykeit,
amikor a nevetséges, pöfögő,

zümmögő járművekből
büszkén, peckesen kiszállnak,
nem tudom eldönteni, hogy vicsorognak,
vagy mosolyognak felém, egymásra.
Úgy pusztítunk,
hogy közben mindent,
a legkisebb baktériumot is
a saját önzésünk szűrőin át
nézünk, miközben akkor is nagyrészt magunkat
sajnáljuk, amikor mi basztunk szét
mindent: úgy, hogy egy kicsivel kevesebb önzéssel
másképpen is tehettünk volna.
Nincs bocsánat az embernek,
számomra sincs,
én csak annyit tehetek,
hogy minden percben amit élve töltök,
szem előtt tartom ezt,
és szánom a sok ártatlan életet
amit a fajom elpusztít,
épp most is,
minden másodpercben.
S ha ez embergyűlöletnek tűnne?
Legyen. Pedig nem az.
Inkább végtelen keserűség
és szégyen
hazugságaink miatt.