képek, betűk

Voltak olyan időszakok az életében amikor sokat olvasott, szinte azokból élt amit a szeme beengedett az agyába, hogy ott tudásként, élvezetként, híg cicafosként, arcodra spriccelt ondóként vagy épp akként amiként az: toporzékoltál, hogy mindez s minden lerakódjon benned, de természetesen semmi nem rakódott le, vagy segített rajta, mondhatni közhellyel vagy anélkül, ugyanaz maradtál - májfrend, ohh, pedig be sokszor tettél esküt magadbanbeszéli perceid soronként pettyegő lépési közt, hogy többé nem elmélkedel(dsz) és gondoldol(dsz) olyasmiken, afféle dolgokon, melyek túlmutatnak az ezredmásodpercen, amelyben úgy vagy, hogy azt még fel bírod fogni: időként - na persze nem tudtad, hogy a gondolkodás, máj-barát, az sajnos olyan mint a pia, vagy akármelyik függőségre hajlamosító szer - ha rákaptál, rábasztál, nincs tovább, mostantól egész életedben gondolkodni, vágysz s élvezni akarod, hogy azt gondolod: gondolod, tudod, tanakodsz, rájöttél valami újra, s mindezzel minden másodpercben milliónyian ugyanígy vannak, s voltak mindig és köztük oly sokan hozzád hasonlóan önmagukat ölelve azt hiszik kigondoltak valami lufisat, pompázatos és másokat elkápráztató nagy dolgot, pedig nem, de ha tudnák belehalnának? Nos, Ez itt, aki elvileg egy Én például soha nem értette a gőgöt - ahogyan a büszkeséget sem, leginkább az elme s a Self védelmét, sőt önvédelmét látta ezekben, mert ugye: ha valaki tudná, hogy szart sem ér és teljesen hülye, akkor megszűnne annak lenni, aki addig volt amíg ezeket nem tudta, s mert a színpad, ahol alakítania kell minden nap előbbre-valóbbnak véli a nem-ostobaságot, ezért...na persze, na persze, ez közel sem ennyire szimpla, s talán nincsenek is emögött átgondolt tervek, mély gondolatok és nem is megtervezett, csak történik - mondhatni: így van, eképpen lesz-volt és ebből a sokféle öntudatlan, mindenfélét akaró emberből álló - országnyi, kontinensnyi, planétányi elmekórtani intézet csak pöfögi és böfögi magából ezt a sok, mit is? Nem tudom. Az életet? A magabiztosságról jut eszembe. Valamelyik nap volt itt egy szállító, magyarul beszélt, vélhetően a "magyarnak" nevezett csoportba tartozónak sorolja magát, hozta-vitte a bútorokat, közben hallgattam őt és ámulva figyeltem a azt a magabiztosságát, ahogyan lenéző fölénnyel beszélt az általa más csoportba tartozónak aposztrofált "bevándorlók"-ról, ámultam a minden önreflexiótól mentes felsőbbrendűségi érzésén és amikor húzogatta a bútorokat és a dobozokat az autója rakterében és ahogyan csak mondta, mondta, hogy a "az afrikaiak meg a pakisztániak idejönnek blablabla blabla, meg, hogy nem kell a PC, meg, hogy ez itt dekadens és mindenki ostoba" - egy nyilas karszalagot képzeltem a karjára, ahogy ott hadoválta a rasszista, ál-életbölcs elméleteit, olyan volt mint egy abszurd színdarab szereplője, úgy álltam a furgon szétnyitott hátsó ajtói előtt, mintha egy olyan előadáson lettem volna ami csak nekem szólt, s a végén majdnem tapsoltam, amikor mindent a helyére rakott és elbúcsúzott a fajmagyar, árja szállítófiú - csak hümmögtem: azt hittem, hogy igen - vannak akikből szörnyeteget kreál a sors - még akkor is ha nincs látható, valós ok, s az ilyen szörnyetegeknek az életében végül az marad örömként, hogy másokat bántsanak, kínozzanak, lefele soroljanak. A mindennapi pokol? Nem hinném, hogy létezne pokol, ez egyszerűen csak az egyik szükségszerű következménye annak, hogy tökéletlenek vagyunk. Az élet - ez így folyik, így történik mióta öntudatra ébredt az első embernek nevezhető lény és nincs mi felett töprengeni, merengeni és általános érvényű maszlagokat gyártani: inkább csak figyelni kell, mert végül és valójában csak az az egy marad, hogy figyelsz és jegyzetelsz - mintha magad is egy nagy realista író-főbob lennél, aki előtt nem marad titokban ha valaki fikaevés közben maszturbál egy döglött macska teteme előtt, vagy fasiszta ideológiát hajtogat magának még szép, színes szalvétából is, esetleg egy tévében ül és politikust alakít, mert gyerekkorában túl sokat hallgatta, hogy "zseni vagy kisbogyóm!", vagy rosszabb eseteben azt, hogy "te egy utolsó szar, ostoba barom vagy!" - mert ez utóbbi esetben esetleg a szociopátiája mellé még szadizmus is párosul - bár ezt az elsőnél sem lehet kizárni - ugye, Donald? A gondolkodásból fakadó elmélet-gyártás kényszere olyan mint az addikció, jobb leszokni róla és csak a figyelést meghagyni belőle, s bár ez az utolsó mondat akár önmaga cáfolataként is értelmezhető, azért azt tudni kell, hogy mindez teljesen mindegy.