képek, betűk

Egyszerűen átszúrtam ujjaim
a konyhaablak üvegén. A késő
délutáni napsütés vergődését
figyeltem. A húrokká feszült
mellső lábaim széltől pengve,
rozsdás ereszek íveit követve
elhagyták a világ labirintusát, 
végigkarcolva a barna tetőket,
vírusként tekergőzve, keresztül
a kopaszon is hetykén ácsorgó
felfordított medúzaként lebegő
fák ágai közt - tovább, felfelé,
a felhők szórt pamacsai közé,
megbökdösni, noszogatni őket:
"Menjetek! Teremjetek esőket!"
Azok sebesen pattantak odébb,
mint a reggeli zuhanyzás alatt,
hónaljadban felfedezett ijesztő
daganat, melyekről mindig azt
reméljük: másnapra elmúlnak.
A menekülő szürkés pamacsok
közt henyélő rózsaszín pödrök
eső helyett csak hófehér deret
pityeregtek a budai hegyek íves
csöcseire, szidtam volna őket,
de végül a megjött a Sötétség,
rátarti vigyorával leült, nagyot
harapott a városból, s folytatva
vacsoráját, árnyékból kovácsolt
fogai sebesen közeledtek felém,
óvatosan visszahúztam ujjaim,
az erkélyeken megpihenve még
utoljára, mint illatos pamlagot
végigsimítva minden ablakot,
át a rácsok közt, megfagyott
teleszkópos csontjaim rezegtek,
s én a legrothadtabb gyümölcs,
akinek a magányt hozó, rontó
lepkék kirágták a húsát, üreget
vájva az érdes szöveteim közé,
dögömre kabátot fújt a huzat,
hozzá kék-kockás sálat fojtó
csomóra horgolva - merengve
elindultam a Ganz söröző felé,
talán találok valamit, amivel
kitörölhetem az épen maradt
húst - megszüntetve önmagam.