képek, betűk

Tegnap vettem egy hálózsákot, a boltban
az eladó kérdezgette, hová tervezek menni,
nem tudtam mit válaszoljak. Mosolyogva
elképzeltem, hogy valahová a hegyekbe,
mint a kilencvenes évek végén, amikor
Pozsony fölé a Kis-Kárpátokba jártunk, 
Lajos még élt, vele és Ingivel napokra
eltűntünk az erdőben, elsétáltunk Pernekig,
majd onnan a  Zochova Chata irányába,
mindig más utakon. Emlékszem a frissen
szedett kis pöfeteg- és őzlábgombás rántotta
reggelik ízére, a nyári záporok láthatatlan
villámaira, dörgés utáni völgy-zengésre,
a favágók hangjára, s a hűvös hajnalokra
és az ártatlan beszélgetésekre. Az új
hálózsák szép piros, a Hugó nevet kapta,
a kiürített hálószoba szőnyegén fekszünk,
ő körülöttem én pedig benne, hernyóként,
az albérlet majdnem teljesen kipakolva,
ha hangosabban beszélek - visszhangzik.
A nappaliban néhány doboz várakozik,
köröttük könyvek, edények, bögrék,
holnap elviszem őket valamelyik közeli
charity shop-ba. Ez volt az utolsó hely
amit berendeztem, mostantól csak annyi
holmim lesz ami elfér egy hátizsákban,
ha majd újra költözni kell, ne legyenek
emléknek való tárgyaim. Kikapcsoltattam
a mobilomat,  nem is veszek helyette,
az leszek amire régtől vágytam: csendes
remete. Nemsokára hajnali fél három,
fagy van, harmincat tervezek futni, 
búcsúképpen, vagy vezeklésnek, esetleg
csak céltalanul, érdek és tervek nélkül,
magányosan a fejlámpa fényében lépkedni,
kiérezni a sötétség baráti szörnyeinek
hallgatag kedvességét. Az A1081-es úton
indulok, végig az autópályáig, azon Hatfield
felé, majd amerre a kedvem visz, elbúcsúzok
a rókáktól, macskáktól: integetni fognak,
nem kívánnak semmit, tán megőrizzük
egymást: ők a szagomat, én a szemük
zöld pöttyeit: mindenki azt amire képes.