képek, betűk

Inkább írnék az mélyűrről,
a szépségéről, ott ahol az ember
még nem rombolt,
mert ahová eljutott - mint a Föld
közelében az űr: azt összeszemetelte,
bemocskolta s birtokának tekinti.
Mindig szerettem elképzelni,
hogy kipusztul az ember,
alig marad belőle néhány példány,
s rövid idő múlva azok is eltűnnek,
egyetlen példány sem marad.
Jó lenne. S a természet
rendet rak utánunk, begyógyítva
a sok sebet, horzsolást, fekélyt
az emberi fertőzés után.
A kétlábak hajdani településeit
növények lepik el,
erdő borít majd mindent,
a sok mocsok, szemét,
műanyag és méreg felbomlik,
alig néhány ezer év,
mintha itt sem lettünk volna,
a rejtett adattárolók, szerverparkok
eltűnnek, szétporladnak.
A hajdan volt primitív
civilizációnk épületeit
fokozatosan feltöltődnek
avarral, földdel,
felettük mező zölddel,
dzsungel virul újra,
a parlamentek, katonai bunkerek,
villák, kikötők
fokozatosan összeomlanak - por lesz belőlük,
melyet a szél elfúj,
az eső sárrá pocsol,
magok hullanak bele,
szavanna növi be,
a síneket a korrózió elrágcsálja,
az autópályák, repterek és erőművek betonját
facsemeték döfik át fejükkel,
egyetlen emlékeztető sem marad,
meggyógyul a Föld,
nem lesz többé év,
hónap, nap, GDP és termelés,
nem lesznek országok,
zászlók, himnuszok,
nem lesz social network,
hírműsor és piac,
nem lesz hazugság, propaganda
és vallás, zaj és háború,
a két lábra állt majmok
nyomait: talán kiássák,
néhány millió év múlva
egy vízi emlősben,
vagy bogárban létrejövő mutáció
fakasztotta értelmes lények régészei.
Azt kívánom a bolygónknak,
hogy az a kaland jobban sikerüljön!
De ha mégsem,
majd megint újra kezdi,
vagy ha nem lesz 
már ideje: a vörös óriássá
dagadó Nap fejezze be
ezt a hosszúra nyúlt mesét.
S az űrbe hajdanán kijutott
sugaraink vigyék a hírét
annak, hogy voltunk,
voltak, lettek, elmúltak
mert nem voltak képesek
túllépni árnyékaikon.