képek, betűk

Felidézni a tegnap délutánt,
a nappaliban várakoztam volna,
olyankor számolni kellett,
a szőnyegen apró horpadásokat,
melyet a könyvespolc hagyott,
a szellőző rácsait,
a sarkak számát fejből tudod.
Álmomban azzal sértegettek,
ember vagyok, még képet is mutattak róla,
mint a legrosszabb képzelt betegség,
úgy érezem volt akaratom,
hitem és véleményem,
egy szellős, nagy házam, drága bútorokkal,
gőgicsélő gyerekem, a ruhák alatt
óvszerek elrejtve a szerelemhez,
a konyhában húsdaráló, botmixer és
mikró, egy óriás tévé a nappaliban,
autókulcs a virágtartó mellett,
wifi router a folyosón,
biblia az éjjeliszekrényen és pornó
a browser historyban. Forgolódtam.
A hálózsákomban a szingularitások,
úgy fejlődtek mint az eprek,
levelek alatt félpirosak, pirosak,
indigó színű harapásnyommal,
fészkelődve csúszok bele,
kellemes az inkrementális hőfok,
a kedvek kedvének apadása,
zümmögő melegítők izgatása.
A háttérben
családi fotók zongoráztak,
fehér szmokingban, 
lime színű zokniban,
hiányzott a fejük, néha maglét
lövelltek nyaksebeikből,
a nézőtéren milliárdnyi apró arc,
szőrös gombokat nyomogatva
lájkoltak taps helyett, 
"ami jó, mert ami népszerű az jó,
ami jó az eladható!" - kiabálta
egy hölgy a sorok előtt,
díjat adtak át neki,
vaskos borítékkal.
Sok csilingelő pencét a számlára,
dicsőséget a megbecsülés mellé,
kérte és megadatott!
De hogy jött ez az én álmomba?
Meglepődtem. A fürdőszobából 
Kopernikusz lépett ki alsónadrágban
a vállán távcsövet cipelt,
viccesen roggyant a térdeivel,
grimaszolt,
szellentett és közölte, hogy
ha ma élne, nem hinnének neki.
Letörölte könnyeit, egy csíkos
napraforgómagot adott,
a szőnyeg alá csúsztattam,
zöld teával locsoltam,
nedves vattát raktam rá,
türelmesen vártam, 
míg a bolyhok közül két kéz csírázott ki,
felismertem a karórádat,
most már tudtam: te leszel a termés,
figyeltem ahogyan fejlődsz,
zöld voltál, mint akit moha lepett be,
meséltem esténként,
s mikor megszülettél
az első mondatod: "szeretni kellene",
válaszként felírtam egy papírra,
hogy aki élő sebet sétáltat,
saját maga kutyája,
aminek nem volt értelme,
beszélni beszélni beszélni akartunk,
nevetve nevetve táncoltunk,
bepótolni az elbabrált évet,
vélemény termelni,
mert az adat esszenciális,
eladhatóvá teszi a bánatot,
krumplinyomót és a rákgyógyszert,
ezt már a próféták is tudták,
míg eltelt szívvel reszkettél a hittől,
ők feltalálták a marketinget.
Végül csak kussoltam,
mint aki magában senkinek a barátja,
próbáltam úgy helyezkedni,
ne lássam a szarkupacot,
az ablak túlsó oldalán,
a legyeket körötte,
jó lett volna arról álmodni inkább,
hogy rögtön az elején
bekövetkezett a vége.