képek, betűk

Amikor a lakás, amiben éppen laksz,
búcsúfüstöt ereget,
nem érted mi az,
mégis tudsz róla,
Közben ébredned kellene,
nem te vagy benned, lehúzod a bőrödet,
mint egy használt zoknit,
odaképzelsz egy Napot a folyosóra,
aláfekszel, pedig részeg sem vagy,
egy üveg sört rajzolsz
a vékonyka lécekből tákolt piros asztallapra,
néha kortyolod,
Ligeti Requiemjét dúdolja valaki.
A szomszédos kotorékokban még alszanak,
Odakint az utcán épp ordítanak,
az alkohol felejtéshimnusz hatása,
kiüvöltik magukból a valóság olajos,
minden zugot eltömő zsiradékát,
felrúgnak néhány kukát,
most épp nem sejtik,
Holnap estére minden újra ugyanolyan lesz,
mint akkor amikor inni kezdtek,
a józanság mindennél rosszabb,
fájó, mégis majdnem mindenünk.
Félálomban kirúgtam egyet a lábaimmal,
visszaalvás előtti rándulás,
ősi féreg-reflex
amivel egy előző evolúciós állapotban
menekülni szoktam,
mondjuk: egy skorpió rágója elől,
Fekszem a Napom alatt,
élvezem a sörömet,
ráspolyt gyárt az agyam,
börtönrácsot fűrészelne,
hallom a horkolásomat,
a fejemet nézem a vánkoson,
ocsmánynak tűnök, az
az orrnak nevezett izé kilóg a gömbből, 
oldalt tőle két mélyedés,
benne a szürkéskék körökkel,
valamiféle a tükör? Nem akarok ilyesmiket gondolni,
lábaimat a folyosó forró homokjába fúrom,
türelmesen várom amíg
a vízbojler szekrényében bikinibe bújsz,
figyelem a tengert, ezernyi
mélykék szájszélén hófehér nyelveket ráz a szél,
a háttér kókuszpálma mintás halotti lepel,
számolom az albatroszokat,
a túlparton a havas hegyek kúpjait,
Végül futáshoz készülődök,
odakint két fok van, mosolygok:
tudom, hogy ezek közül
az egyik valószínűleg én voltam,
minden rendben lesz,
túl fogod élni, lépésről-lépésre
haladva a valódinak tűnő perceken.