képek, betűk

Futnak a felhők, nem megyek utánuk,
Alulról nézve fehér galambot kanyargat a szél,
A fák csupaszon aprókat rezegnek, egy-egy árny a ruhájuk,
Egyedül szeretnék lenni.
Séta közben szomorúságot csúsztatott zsebembe a tél,
szelíd kacskaringókkal gyógyulnék
A rozoga idő arcok régét könnyezte a falakra,
Hagyjuk, hagyjam a csalódásokat?
Mindent beborít az indokok, kibúvók sora,
Hogyan lehetne szép?
Hogyan születhetne nyugalom?
Ha tudod, sokszor megloptak: de felejtesz,
Tudod te mennyiszer loptak meg?
Tudod, hogy elvették a jövődet?
Jobb ha nem.
Évtizedeket raboltak el tőled, s rabolnak most is.
Miközben egymást gyűlölik: bal, jobb, közép: az
ideológiák mára a szociopata politikusok és
őrült vállalatvezetők politikájának díszei.
Amire szükségük van a céljukhoz, az lesz az igazság.
Médiabirodalmak ezrei várják,
hogy részt vegyenek a hazugság terítésében,
népszerűsítésében, elemezzék, relativizáljanak,
szenzációból írjanak róla - elemzéstől a bulvárig.
Machiavelli oly ártatlannak tűnik innen,
akár egy titkos csók a tömegpornóhoz mérve,
Úgy lennénk alkotva, hogy kegyetlennek érezzük az igazat?
"Hagyni kell" - mondják, s gonosz az,
aki belelép a mocsokba melyet mások bűne hagyott?
Nem tudom, nem értem,
Múlt idők a lakás csempéin,
Gondolatok a boltba menet,
Hányszor gondoltam - ne gondolok rá,
Rendszeresen absztrakcióba menekültem,
Mások vallás, szeretet mögé próbálnak bújni,
Apolitikát hirdettem, hogy ne kelljen foglalkoznom,
A jövőrablásből élő gazemberekkel, Azokkal
Akik újra és újra átmentették magukat,
Akikre még most is milliók szavaznak,
Meg az elődeikre,
A gátlástalan, őrült szadistákra,
akik úgy játszanak veled - mint épeszű a dominót.
Futnak a felhők, elindulok utánuk,
Vitaminos vizet iszok, rebarbara ízűt,
A fehér pöttyös nápolyi sárga bögrém alján kávémaradék,
Gyalogolnék, futnék - talán megérted:
Nincs bennem gyűlölet, a szomorúság rohadékait látom,
Csalódott, szomorú, de szelíd felháborodás az enyém,
mely egy oszladozó civilizációt,
országfüggetlen őrületet sirat,
Nem tudom a végét,
hiszen világvége-elméletek tucatjain röhögtünk már,
Nem tudok semmit és az ellenkezőjét sem,
Csak zavar a hazugság végsőnek tűnő győzelme,
Tudod, hogy nincs pokol,
csak ez itt - melyre a pokol a legjobb allegória,
Abból megértem az indokolatlan,
következmény nélküli borzalmakat,
Ahol a tolvajok őrködnek,
a hazugok törvénykeznek,
a magamutatók komolyan vétetnek,
milliárdok tapsától kísérve: győztek,
Ahol a gyilkosoktól vásárolnak a képmutatók,
Ahol gyakran az az igaz, amivel épp átvertek,
Számok nélküli áltények,
Olyan gyengédek a felhők az égen,
lehet egy felhő gyengéd?
Talán egy repülőgép szárnyának?
Nem látom, nem érzem,
Átgondolatlan gondolatok a rohadékságokról,
azokról akik becsaptak, most is, múltkor is, holnap is,
A hatalom közelében ilyenek mindig voltak,
de olyan még nem nagyon volt, hogy csak rohadékok maradtak,
Eszméletlenül kényelmetlen szarköpülés szómágiával,
Eleve minek hatalom? Országhatárok delíriumos mázai.
És hisznek nekik,
Elhiszik, hogy szentek,
A milliárdosokról, hogy a szegényekért tesznek,
Az nárcisztikus pszichopatákról, hogy a hagyományt védik,
Csalókról, hogy feltalálók, sőt: zsenik,
Elhiszik, hogy fontos nekik a nemzet, ország,
És mindenütt ugyanez. Nevetséges?
Sőt, röhejes?
Nem voltunk felkészülve az internetre?
Nem voltunk felkészülve a szabadságra?
Az értelem viszonylagos,
Legalább ennyi kiderült,
rohanok a felhők után, nem merek gondolkodni,
Csendek hosszabb és rövidebb szakaszai,
Lépések közé vegyült könnyek,
A bőröm választófal köztünk,
A valóság méhében abszurditás fogant,
Megszülte és üvöltve, bömbölve kéri a tápot,
ami bármiből készülhet: felzabálja,
Kényszervalóságra ítélem magamat,
Még akkor is, ha mostantól:
minden percem szomorú lesz a halálomig.