képek, betűk

van olyan amikor a valóság,
amiről tudni, hogy tényleg
ott van, mégis másképpen
viselkedik, nem a szokott
módon épül fel, lehet olyan,
hogy a hazugság egy kötszer
olyan sérülés ellen, mely
más időben vérzett. Félek,
nem lesz olyan a világ,
mint az álmomban,
a képzelet sem változtathat
a házfalakon vagy a felhőkön,
és mégis: van egy hártya, mely
mögött múltunk tájai húzódnak
és néha, az átszivárgott régek
és az újak abban a pillanatban
találkoznak, amikor a jelen
pontra ér az idő. Ilyenkor
fénybogarakként táncolnak
egymás körül, lassan
felismerve a másikat,
a másféle arc, másféle
forma mögött. És van olyan,
hogy régi, dohos pincékből
feltáncolnak az árnyak is,
észrevétlen körbevonnak,
düh-port és kételyt szórva,
játékos élvezésből: ördögen,
újra és újra, kivárva a gyengeséget,
a fénybogarak pedig lassú
körtáncunkból előlépnek,
majd félve vissza, emlékeik
gyógyulnak, vagy fertőződnek,
nem tudni, de a feltört jéghideg
képzetek, lassan kiélvezik,
hogy a rombolásuk talán
majd működik; egyiküket
elnémítják, csak tátog,
közben a másik némán,
lehorzsolt szárnnyal pislog
és keresné hová tűnt amaz,
nem látja, pedig a szája ott volna
néhány centire, egy tejszín
lepel mögött, melyet
szürke, kesztyús kezek
tartanak; végül belezuhannak
egy könny-patakba, és nem
tudják meg soha, hogy
öt percre, vagy ezer évre
van-e a következő rés,
melyen újra láthajták a másikat.