képek, betűk

A szavak körülöttem olyanok most
mint a molylepkék, a ruha helyett
a bőröm alá költöztek és ha kinyitom
a számat kirajzanak belőle,
de nem távolodnak el az arcomtól,
amint harapnék össze belémjönnek újra
és kíméletlen szorgalommal
rakják a petéiket a szöveteimbe.
Az agy barázdáit kedvelik legjobban,
a tojócsöveiket könnyedén beszúrják
a legeldugottabb résekbe is
és kéjesen odatojnak.

Ma a hatodik emeleten ücsörgök,
ez egy co-work hely, a másik szinten
egy nagy "Hello!" feliratú neon szokott
villogni, vöröstől a kékig játstik,
a szövegből olykor csak a "Hell"-t
szoktam látni, attól függően
melyik helyre ültem, mindenféle titkos
jelentés nélkül, véletlenül. Itt egy
nagy neon-bagoly villog, ennek a szemei
váltanak színt és közben mozognak is,
mintha sok más méretű ánusz folyna át
egymásba. Közben szemben egy férfi ül,
a fikáját néha a hajába törli
és közben koncentrál a laptopján
valamire.

Fekete tea, kókusztejjel
meg édsítőszer, közben eszembe jutott,
hogy g. mellei közé raknám a farkamat,
utána a saját ízesítésű száját agyoncsókolnám,
hagynám, hogy széttárja a combjait,
mint egy sirály szárnyai a távolban,
középen a szűken titkos alagúttal,
közben arra gondoltam, hogy nincs
kedvem hazamenni, jobb itt,
mert vannak emberek körülöttem
és nem kell egyedül ücsörögnöm
a nappaliban a bárszéken és nem kell
azon gondolkodnom, hogy melyik részemet
kellene elpusztítanom ahhoz, hogy
a fájdalom szorzótáblája kiadja
a megfelő eredményt. A magány addig
jó amíg nem kényszer, amíg remete
vagy aki a képzelt felsőbbrendű lényét
vizsgálja, vagy amíg van kihez
szólni egy lakásban, még ha egy kutya
is az, mert addig az nem igazi
magány. Az valódi az, amikor magadban
beszélsz, először csak a lakásban,
végül az utcán is és messziről látszik
rajtad, hogy be vagy kattanva. Nincs ebben
semmi különleges, néha a pokol
a legjobb tanító, kegyetlen, de igazságos,
nem hagy kétséget afelől, hogy elpusztulsz.

Hogyan is jöttem ma ide, nem tudom felidézni,
a vonat az biztos, az is, hogy rajzoltam
rajta két portrét, az egyik egy hajléktalané,
a másik pedig egy férfi a múltból, akihez
valamikor közöm volt. A hajnali vonatok
a hajléktalanhintók, melyek a külvárosokból
London gyomrába tartanak, mert olyankor nincs
ellenőrzés és a kapuk is nyitva vannak,
így minden koldus, hontalan vagy csöves
ilyenkor utazik, a vonaton legalább
van wc és talán heti egyszer nyugodtan
végezhetik a dolgukat, nem egy bokorban
guggolva kell szarniuk, ha Jézus élne,
akkor a Londonba befelé tartó hajnali
vonatokon kellene térítenie, egy csomó
ártatlan leleket vihetne magával a képzelt
poklába, vagy az őrültekházába.

A reményeink is eszembe jutottak, hogyan
terveztünk, emlékszem elmentünk a munkaügyi
központba, ott értettem meg, hogy már
elfelejtettem, hogy milyen nehéz megérteni
egy idegen nyelvet, utána volt bennem egy
csomó bűntudat, majd tervek, kérdezgetés
munka után, de végül csak annyi maradt belőlem,
amennyi most van, nem is értem mi az a remény,
talán a vénáim kihúzása és a nyakam köré tekerése
sálként, vagy a megmaradt agyam molypeték nélküli
részének felszolgálása valami hétvégi mulatságon,
a megbocsátás helyett jobb az, amikor
csak tátogás van, egy üvegfallal elválasztott
hangtalan világ, ahol egy kamerán keresztül
élsz nemi életet, úgy alszol el, hogy a mobilodat
a vánkosra teszed, hátha szuszogni fog éjjel
ha felébredsz és ránézel, de minden csendes,
fokozatosan jön a tiboldulás, a szörnylátás
és a többféle valóság helytelen sorban
történő megélése. Azután előfordul, hogy
a ruhásszekrényben néha akasztott embert látsz,
vagy kijön belőle egy vihorászó gyerek,
esetleg csak olyan csendre ébredsz ami gyanús,
álom az álomban, felólsz az ágyban, de álmodsz,
kimész a konyhában és ott állsz egy gatyában
meredt farokkal, és nézed, ahogyan éppen vered,
majd farkaszemet nézel magaddal. A remény valójában
mások kegyelme, de a kegyelem ritka, mert
megértés kell hozzá, a megértés pedig nem
igényelhető, nem kérhető,. Vagy kinő mágától
mint egy virág, vagy nem is tudsz róla,
hogy létezik.

Hosszúra nyúlt napok, a könyörgéssel
együttjár a fokozatos kétségbeesés, mikor bármit
csinálok, csinálsz vagy csinálnak nincs hatása,
mikor minden egyes további karcsapás felesleges,
és lebegni sem akarsz már a lábaid segítségével,
a levegőt sem akarod benntartani, hogy labdaként
sodródj a felszínen, kifújod ami a tüdőben maradt,
elernyedsz, hogy elsüllyedj és várd, hogy
tényleg igaz-e, hogy a vízbefulladás annyira
fájdalmas mint amilyennek leírják, amikorra
leérsz a mélység legaljára, már csak a tátott
szádat csókolhatják a halak, és a vizinövények
lesznek a sálad, talán akkor is látsz
és a túloldalról azt képzeled,
hogy az a hulla ott már nem is te vagy,
hanem csak egy akváriumdísz a guppiknak.
A remény átlagos hazugság, tátogás, süllyedés
és azután illúziók és csalóka márványmintás
elválasztó köztem és aközött ami a remény
tárgya volt.

Szép idő lett, a bankon sétálok majd az állomásra,
ilyenkor sok a turista, a Blackfriars déli
lábánál pedig már hónapok óta ugyanaz
az utcai zenész pár játsza az elhangolt
olasz slágereket, annyira gyűlölöm azt a nyekergést,
de minden nap el kell mellettük sétálnom,
néha futva megyek fel az állomáshoz vezető lépcsőn,
hogy ne halljam. De a napsütés és a kellemes
langy jól esik, jó lesz nézegetni
a vonaton, rajzolok majd portrékat
idegenekről, egészen jó időtöltés
bámulni a sokféle arcot, közben merengek azon,
hogy végül is, csak az történik aminek kell,
nem jelentéktelen, nem érthetetlen,
csak túlságosan fájdalmas, hogy vannak dolgok,
amelyeket nem hagynak, vagy nem tudsz elmondani,
és ez pontosan olyan mint a halál.