képek, betűk

Néhány napot Budapesten töltöttem,
saját mesétlenségem megvalósult
magányában, kényelmetlen séták
az Opera környékén, bolyongás
a szomorú arcok sivatagában.
Mintha ötven évet öregedett volna
ez a hely, mély ránc nőtt rozsdás
szemöldökei közé, arca máló vakolat,
koszos pályaudvarai néma
kripták. Haldoklónak tűnik. A régeim
árnyaiból ritkán formálódnak
emlékek, néhányuk életben maradhat,
hogy olykor, reményt szolgálva,
vagy éppen szemlélődést színlelve,
tüdőmben keveredve az Andrássy út
tavasz illatával. Ha majd egyszer
újra megérintenek, ujjai helyén
vérzni fogok, átölelem gömböző,
részegen vonagló aprócska
dombtáj-forma vállait, szürke
kapualjakból rémülten leskelődünk.

Az emlékek aszvadt sorai ezek,
egyenként gyilkosok, magukba gyötört
elfeledett áldozatok. Emlékfoltom
a Kerekes utcában, egyre ritkábban
gondolok rá, Bartók "A bit Drunkját"
hallgattam, de már nem emlékszem
a házszámra, tetőtéri lakás,
hajnalonta a teraszról bámultam
a Városliget lombjait, a Vidámpark
fa-hullámvasút kacskaringóit,
és a Nyugati felé dudáló vonatokat.
Mintha az enyémek lettek volna,
jelenthetett valamit? Szombat
reggeleken magányában fürdést,
esténként antikvár könyveimmel
szerelmeskedést, azt képzeltem,
hogy jó volt elsétálni az Árpád
hídig, olykor a Margitszigeten
bóklászni. Minden pesti térszövet
közelinek tűnt akkoriban, most
elérhetetlen, értelmetlenül idegen
massza. Ragaszkodtam ismerős
ajkaihoz. Budapest a sokadik hely
volt ahol éltem, mindegyik hasonlóan
elmúlt, lakások: mint krónikus
betegségek, lassan feloldódtak
a gyógyulás folyamában, hogy úgy,
egyedül elengedjenek. Tizenöt éve,
ma már minden vonása idegen,
az elmúlásoknak nincs vége,
elérhetetlen támpontok, talán
megnyugvás sincs. Miért kellene
emlékezni? A kevés visszatérő
képeim Budapestből az állandósult,
mindenre rátelepedett szomorúság,
a magányos fal-szignók készítőinek
elképzelése, az évekkel korábbi
menekülők lépései, vagy a kiirtottak,
deportáltak és legyilkoltak
szellemeinek vicsorító gőzképe,
a szabadság vékonybélbe préselt
sárfala, a magány alkohol bűze
és az erőszakos halált haltak
kezeinek kacsokká merevedett
rémképei, ahogyan kapaszkodnának fel
a megmaradt falakon, ragadva törpe
szolgaság ablakokra, hol levetetnék
sebes bőreiket rétegekbe hajtva
magukat, ötvenhat szétharapott
nyomora, a háborúban erőszakolt
nők porból hörgő sikolyai,
a hajnali séták fűszeres illatai,
a járdákon átfolyó felmosóvíz
patakjai. Könnye nem maradt,
áthaltam belőle egy másik létbe,
olykor, ha visszatérve eszembe
jut az időbeniség, ahogyan
a múltak sovány mellkasai egymásra
hullva, kiadják ezt a szagló,
végtelenbe húzott keskeny arcot,
amit búcsú-puszi nélkül hagytam,
ugyanúgy menekülve újra megálmodunk,
mi, hontalan, nemzetünk elől
elmenekült, szükségtelen magyarok.