képek, betűk

Hajnalban csendesen futni,
az évnek ez a része varázs,
fél öt körül már dereng
és június közepéig
egyre korábban világosodik.
Ilyentájt St Albans
mintha egy becses
cseresznyefa-gyűjtemény lenne,
ezernyi lombjaik hófehér
gömbökként lebegnek
a viktoriánus házak zsebkendőnyi
zöldjei felett.
Átnyúlnak a kerítéseken
én alulról, kocogva
szimatoltam a virágok közt,
mert ebben a napszakban,
amikor a koszlott
falloszú autók
még nem kavarják mérges gázzá
a levegőt: érdemes szaglászni,
lehet érezni; valami keveset.
Pénteken hajnalban
kevés a részeg az utcákon,
de holnap,
péntekről szombatra virradóan,
a nagyvárosi futás
gyakran nem több mint
okádók
és dülöngélő részeg szellemek
kerülgetése,
olykor megkergetik az embert,
vagy üvöltve kinevetik;
ez szerencsefüggő véletlenség.
Elhagyom magamat,
mintha ketten lennénk,
elöl az árnyék, hátul
az árnyvető húsom.
A madarak a Nappal együtt
ébrednek, nem csak a rigók,
a vadgalambok is.
Füttyük áthallatszott
Bartókon és Vivaldin,
összekeveredtek,
hogy könnyebbé tegyék
árnyam menekülését.
Szükségből igyekeztem
keveset érezni a hónapok óta
fájó sérüléseimből,
ezeket a tavaly szeptemberi
maraton okozta. A futás
az egyedülvalóság tisztelete,
a hajnallal való szeretkezés
öntudatlan kiélvezése.
A hideg, szél, langy,
eső, fagy mellékesek,
mintha nem is léteznéne
időjárás, gépiesen tudomásul
veszem az ablak mögül és
igazodok, gépként indul
kifelé. Az ember nélküli utcák
üdítő borzalma
elfeledtet mindent,
mintha meggyógyulnék tőle,
hasonló mint az ivás
magányos szenvedélye,
csak egy másik végleten,
fáj, örömteli
és elringató,
néha üvöltet és hagyja,
hogy magamból kiájulva
új héjat növesszek,
amivel kihúzhatom a következő
futásig az emberek között.