képek, betűk

Résekből összetákolt délután,
nehéz a levegő, ilyenkor
visszafelé történik a nap,
látom ahogyan felébredtem
és most belefulladok. Egyetlen
ólmozott látócső az előttem vonagló
udvar, rásziszegek és azt hazudom
én volnék a kígyó az almád előtt,
de az égbolt csak szelíden mosolyog,
közben maga előtt húzogatja felhőit,
nézem tovább, fegyvertelenül
az egyirányúsággal szemben,
csak előre lehetne történni,
mégis minta lenne egy
láthatatlan visszakanyar,
olyan mint az ujjad íve,
de a hegyekkel együtt,
a körömél pedig,
akár egy görbe konyhakés,
mely Holdat játszik,
olyan ez a délután,
mikor látni őt az égen,
arccal a házak felé lógva,
húslila aljával kissé elbillenve,
akár egy komor bölcső.
Benned ég a jóságnak hívott,
üregtelen, vagy üres:
áttetsző állapot,
szűretlen pépét
szipogja, add magad és tápláld
olthatatlan kíváncsiságát
a táj lesúrolt kézfejét nyalva,
lihegje rá az udvariasságot,
kérje szájába kissujának puha
párnáit, estbéli altatónak,
hogy ez a légszomj
emlékfád legyen, a megfordult
irányú lélegzés szűkölő,
szuszogó intelmek közé kérve,
most, pedig: ébredek.
Ha újra átnézek
a lyukakon, más van ott,
összeállt egy udvarrá,
kékséggel és az autók
örökös háttérzajával,
eldobni újra és újra
a bizonyosságok legksiebb
gyanúját is, hogy esetlen,
bűnei közt játszó, ártatlan
senkivé érjek, teljesen.